Ha a Tindert eddig felületesnek érezted, akkor van egy rossz hírem: nemrégiben ledobták az atombombát és nyitottak egy társkeresőt, ahova csak szép emberek kerülhetnek be. Hogy ez mit takar? A jó fene se tudja, komolyan. 

A szepvagy.hu oldalon (persze, ez nem a reklám helye) a már bejutott szép emberek állítólag megszavazzák, hogy szépnek találnak-e egy-egy új jelentkezőt és ha megfelelő pontszámot kapott az illető, már vonulhat is be a szépséges szépek csarnokába, hogy lehetőleg egy hasonlóan szép ember legyen a párja. Vagy hasonlóan szép barátokat találjon. Értitek, az Instagramra kellenek a lájkok, azt meg az egyszerű halandó barátokkal kevésbé lehet szerezni… 

Unottan meredtem ki a villamos ablakán, mikor először megláttam a plakátot. Első reakcióként elfogott a méla undor, de kíváncsi emberként annyi kérdés ugrott be hirtelen. Miért van 2019-ben erre szükség? Befuccsolt a Puncs és kellett egy másik hely, ahova a cicababák átköltözhetnek, vagy mi? De talán a legfontosabb: mi alapján mérik a szépséget? Na nem azért, mert be akarnék kerülni, csak egyszerűen érdekel, hogy mi a mérce? Mihalik Enikő vagy Quasimodo?

Jó, persze, ne legyünk álszentek. Az insta-csajok korában nem nehéz kitalálni, hogy kik és pontosan milyen paraméterekkel fordulhatnak meg ezen az oldalon. Elég  Attól, hogy hat kiló sminkben, jó fényviszonyok mellett sikerült egy bomba szelfit lőni, még lehetek a Loch Ness-i szörny, amikor reggel felkelek. Márpedig Charlie is megmondta már, hogy az aki szép, az reggel is szép. Jut eszembe, Charlie, neked milyen szempontok alapján szép valaki, beszélgessünk már erről is el…

Ha bizony nem szavazzák meg a tagságodat a “szép emberek”, akkor pedig egy ilyen levelet kapsz ajándékba, melyet egy kedves ismerősöm (aki egyébként egy gyönyörű, csak nem ribancos lány) kapott: “Kedves XY! Sajnálattal értesítünk, hogy a szavazás befejeződött, és a többiek úgy döntöttek, hogy nem vagy ELÉG SZÉP ahhoz, hogy a közösség tagja legyél. Kérjük, próbálkozz máshol a párkereséssel!” – szerintem már a levél stílusa is beszédes a tagokkal kapcsolatban. 

Nehéz bármit is mondani erre, főleg egy olyan társadalomban, ahol egyre nő a szorongással küzdő emberek száma. Mennyien küzdenek önbizalom problémákkal, és hányan külső megerősítésekből “nyerik” átmenetileg az önbizalmukat. Mert sajnos, sokan vannak azok, akik lájkokban és a képeik alatt hagyott “jaj de szép vagy” kommentekben mérik a saját  magukat jó nőnek vagy pasinak, Tényleg szüksége van még egy ilyen lájkvadász közösségre? 

2019-ben még mindig ott tartunk, hogy külső tulajdonságok alapján elbírálunk és kirekesztünk másokat? 

Persze, most biztos van, aki azt mondja, hogy csak fanyalgok, mert én úgysem kerülnék be az oldalra. Igazad van, nem kerülnék be az oldalra, mert nem is akarnék ilyen felszínes kritérium alapján párt keresni magamnak. (Bár van egy teszt, amit meg fogok csinálni, csakhogy bizonyíthassam az igazamat, de erről majd később) Vegyük újra: társkeresőről van szó. Akárki is (lesz) a társam, egészen biztos, hogy nem a kocka hasa vagy a széles vállai fognak dönteni abban, hogy szeretem-e vagy sem.

Főleg, ha belegondolunk, hogy mindenki megöregszik egyszer és bizony, 70 évesen már nem az fog számítani, hogy hány lájkot kaptunk a közös képeinkre, hanem hogy együtt, csak mi ketten milyen életet éltünk. Mennyire szeretett? Mennyire becsült? Mennyire állt mellettem a nehéz pillanatokban? Na, ugye, hogy ezek után teljesen mindegy, hogy mennyire volt szép… 

Hívjatok menthetetlen romantikusnak, de néha egyetlen őszinte pillanat is el tudja telíteni a szívem napokra. Főleg egy olyan időszakban, amikor az egy napra eső migrének száma egyenesen arányos a munkahelyemen töltöttekkel. Furcsa érzés ez, több mint négy évig bejártam egy helyre, megismertem az összes kollégát, néhánytól el is búcsúztunk időközben, rengeteg vicces dolog történt, még annál is több kis összeesküvéssel – mert hát az a főnökeim nem szeretik, ha a jóban vannak egymással a dolgozóik (= túl sok dráma, feleslegesen). Mégis ez volt az eddigi leghosszabb munkahelyem, most pedig érzem, hogy vége. Egy idegen helyre járok már csak be, miközben lavírozok más cégek HR irodái közt. És ez nem egyszerű, mert kicsit úgy érzem, hogy mindenhonnan azt kapom, hogy milyen nem vagyok.

“Felvennélek, de nem vagy elég laza erre a helyre…” – nem vicc, ezt így megmondták. A másik helyen meg sportosabb kollégát keresnek. A harmadik már vette volna elő a szerződést, de várjunk csak, nincs jogsim? Akkor tárgytalan… 

Van ez a mondás, hogy minél rosszabbak a helyzet, annál jobban kell kinézni. Én inkább azt mondom, annál kedvesebbnek kell lenni, mert amit adsz – nem mindig, de az esetek nagy százalékában -, azt vissza is kapod az élettől. 

A héten, például, találkoztam az Ügynökkel, akivel még mindig többé-kevésbé semmilyen kapcsolat nem áll fenn, néha egy kicsit felidegesít, néha kicsit elálmodozom rajta róla, de ha egészen őszinte akarok lenni már egy kicsit le is mondtam róla. Szóval, bejött a maga két méterével meg a szép kék szemeivel, én meg azzal a lendülettel nekimentem egy szekrénynek (nem képletesen, szó szerint). Megemlítettem neki, hogyha az élet is úgy hozza, akkor én egy hónap múlva már máshol koptatom a klaviatúrát. És ez hozott valamiféle áttörést. Nem nagyot, félre ne értsétek, nem borult le a nagyságom előtt és nem vallotta be az összes csöpögős érzését irántam, de mintha az, hogy elmondtam neki ezt a titkot (a kedvenc főnökeim még nem tudják, hogy menekülőre fogom én is), egy kicsit kinyitotta volna őt is. És volt olyan pillanatunk, amire még a főnököm is azt mondta, hogy úgy látja, mintha több lenne itt kollegális dolgoknál. Szóval, a remény hal meg utoljára. (Tényleg, remény halakat hol lehet fogni? Elmennék pecázni a szabadidőmben…)

Aztán a zene mentett meg egy kicsit. Péntek este, szabadtér, nem kicsit alter koncert, rozé fröccsel a kezükben dülöngélő bölcsészek közt. Sosem gondoltam volna, hogy élvezném, vagy egyáltalán átérezném vérbeli poptimistaként, mégis a nyár estéknek van ez a varázsa, ami ha elkap, hajnalig tudnék táncolni megállás nélkül. És tényleg, körülnéztem, mindenki ugrált, boldog volt, táncolt, engem meg megszállt az ihlet. Hirtelen elleptek az ötletek a soha el nem készülő regényemmel kapcsolatban és ez valami hihetetlen, mert hetek óta azon kattogtam, hogy kukázni kellene az egészet. Au revoir, három és fél év munkája mehet le a klotyón. De nem! Azok a szavak csak nem hagyták magukat!

És ha már szavak, van ez a kis rigolyám, hogy a kedvenc angol regényeimet akkor is megveszem magyarul, ha már ezerszer olvastam az eredeti kiadást. A héten pont egy ilyen könyv jelent meg itthon, haza is hoztam és hogy reklámozzam egy kicsit, kiraktam az Instámra, ma pedig írt az írónője. Nekem. Nemcsak egy automatikus üzenet volt, vagy valami hasonló, hanem tényleg nagyon örült neki, hogy láthatta a magyar verziót a “gyermekéből” (érthető, én is örülnék a helyében) és ezután egy kicsit elmerengtünk a könyveken és az íráson. És megegyeztünk, hogy a könyvmolyok a legjobb emberek a világon.

Szóval, mostanában divatos fordulattal élve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. A héten realizálódott bennem, hogy lesz egy szuper új állásom, ahova pontosan én fogok kelleni, egy fantasztikus pasim, akinek pontosan én fogok kelleni és mostmár készen állok, hogy beteljesítsem a legnagyobb gyerekkori álmom. És amíg ezeket elérem, addig hálás vagyok, hogy az ilyen apró kis csodák körülvesznek a mindennapokban.

Meg a zene, mert a zene az kell…

Nagy a baj. Kitudódott a családomban, hogy erőteljesen oda vagyok valakiért (lásd: Az Ügynök) és kőkeményen lecsaptak rám az őseim. Mindehhez pedig mi lett volna a legjobb időpont, ha nem a vasárnapi ebéd. Elvégre nincs is szebb annál, mikor a húsleves és a rántott hús saláta felett épp azt vitatjuk meg, hogy kivel nem fog járni a kislányuk. Esküszöm, nagyobb értelme lett volna arról beszélgetni, hogy mire költjük majd az ötöslottó főnyereményünket, amit egészen biztosan megnyerünk. Úszni fogunk a pénzben, mint Dagobert bácsi, csak az aprók helyett húszezresekkel lesz feltöltve a medencénk. Vagy amikor Mokka kutyánkkal együtt filozofálgatunk majd és a kis nem létező bolhafészek vitába száll velünk Freud felvetéseivel kapcsolatban.  Ugye, hogy pont olyan valószínű, minthogy valaha szóba áll velem Az Ügynök?

Viszont ez a beszélgetés egészen kuriózumszámba ment, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk pasikról a szüleimmel. És ennek jó oka van. Az egész valahogy 14-15 éves korom környékén kezdődhetett, mikor is apám elővette a ritkán használt komoly arckifejezését, leültetett, mondván, nem tudja, épp mennyi az annyi és hogy állok a témával, de itt az ideje annak a bizonyos felvilágosításnak. Én pedig visszakérdeztem, hogy: “Mit szeretnél tudni?” – Ugye mondanom sem kell, hogy én voltam ezután az egyetlen az osztályomban, akinek nem kellett végigülni a kellemetlen szülői beszélgetést a méhekről, a bibékről meg a hasonló marhaságokról.

A következő beszélgetés pár hónappal később esett  meg, egy egészen komikus ügy kapcsán. Leütöttem a srácot, aki bejött a középiskolában. Nem direkt, esküszöm. Csak annyira elbambultam tesiórán, hogy amikor palánkra kellett volna dobni, hogy véletlenül őt találtam el. Mondanom sem kell, megjártam az orvosi szobától az igazgatóiig minden lehetséges helyet és hát bizony intőt is kaptam a dolog miatt. Aztán otthon még nagy röhögések közepette megkaptam, hogy az oviban volt utoljára menő, ha hajhúzogatással és sértegetésekkel csajozott/pasizott valaki, lehet, hogy kifinomultabb technikával kéne próbálkoznom. Köszi apu, tényleg, erre egyáltalán nem gondoltam.

Jöttek végül a dübörgő húszas évek és velük együtt a nagy szerelmem. Szerelmeim. Mindegy. Hasonló helyzet volt, mint most, bejött a srác, már egész jóba is voltunk. Egész nap széles vigyorral a fejemen járkáltam, és ez anyumnak is feltűnt. Kérdezte, hogy mi a helyzet kislányom, csaknem pasi van a dologban? Én meg nagy lelkesen előkaptam a telefonomat, kikutattam a fotóját, sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlenül különleges arca volt, a mai napig oda meg vissza vagyok, ha meglátom. Büszkén feszítettem, hogy na-na-na, ő az, akivel alakulgat valami. Erre anyum elfanyalodva csak ennyit kérdezett: jobb nincs? 

Képzelhetitek, hogy a kanál is megállt a számban, mikor apám megszólalt ebédnél: Hallom, bejön neked valami magas srác? És van már valami? – és még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már folytatta, hogy hát azért már igencsak meg kellene állapodni, különben is még azelőtt neki akar állni unokázni, hogy totyogós vénemberré válna. Erre persze a mamám is felkapta a fejét és ragyogó arccal nézett rám: Jön a baba?

Ha a szemforgatás kardiózásnak számítana, biztos, hogy fogytam volna pár kilót ebben a szorult helyzetben. De elmagyaráztam mindenkinek, hogy nem és nem, senki nem jön be (jó, egy kis hazugság belefér, ha menteni kell a bundánkat, nem?), a baba meg jelen pillanatban nem jön ki, ha valami, maximum gondterhes vagyok. Fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Most vegyük úgy, hogy egy tudatos döntés végett vagyok szingli. Ami nem az én döntésem, mondjuk. 

Anyám egyből hozzátette, hogy jó, hát semmi baj, majd jön az igazi. De mi lenne, ha beugranék a kisboltba valamelyik nap? Ott dolgozik az a helyes srác, akibe szerelmes voltam általános iskolában. Dávidnak hívták és tényleg helyes volt, de van egy érzésem, hogy a felesége, akit múlt nyáron vett el, nem ugrált volna örömében, ha én kissé szuggesztíven érdeklődtem volna a felvágottak és a virslik hogyan létéről… 

Mire a desszerthez értünk, tisztáztam inkább, hogy ha tudniuk kell bárkiről, majd kapnak esküvői meghívót, előtte semmiképp nem találkozhatnak az eljövendőbelimmel. Nem és nem.

Az ingyenes társkereső oldalak után önként vállaltam, hogy kutyás/macskás néniként fogom tengetni ezentúl a napjaimat. Ám mivel a főbérlőm még egy halat sem enged áthozni a küszöbön, így nincs mit tenni. Folytatódik a társkeresés. Na, de hol? 

Az esetek 90%-ában kézenfekvő válasz, hogy irány a Tinder – és nincs is ezzel baj. A naivak társaságát erősítem, mondván, hogy ott is rá lehet találni az igazira. És mielőtt rácáfolnátok, elmondom, Timi barátnőm is ott találta meg a jövendőbeli férjét. Sőt, még nekem is volt részem egy-két  Tinder-randiban, szóval nem lehetetlenről beszélünk. Ugyanakkor van ez a dolog a békákkal meg a csókokkal, az esetek nagyobb részében az derül ki, hogy a levelibéka az is marad.

És ez nem az én cinizmusom, hanem a nagy számok törvénye. Minél többen vannak egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy kifogsz egy idiótát, meg még egyet, vagy valakit, aki épp csak a szexre hajt. Nem olyan rég történt, fel-fel merészkedtem jobbra húztam, balra húztam, de ez a húspiac valahogy nem fogott meg. Aztán egy este láttam egy valamelyest ismerős arcot. Nem tudtam volna megmondani, honnan ismertem a képen látható csokifiút, de hát közel lakom a nyolckerhez, nem lepődnék meg semmin, ugye. És superlájkolt. Gondoltam, adjunk neki egy esélyt. 

Nem telt bele 5 percbe, már írt, hogy vagyok, mi a helyzet, mivel foglalkozom és azt kell mondanom, egy meglepően értelmes angol srácnak tűnt, csak valahogy a kocka nagyon gyorsan fordult és szinte csak magáról beszélt, hogy mennyire imád edzeni és nagyon figyelnie kell a külsejére, mert hát olyan a munkája. Aha. Meg egyébként minden évben csak pár hetet van itt az országban. Kitalálom mit csinál? 

Miért kellene kitalálnom? Teljesen egyértelmű volt: 0-24 imádta magát. Más munkára, szerintem, nem is nagyon volt már ideje. 

A beszélgetésünk csakhamar elhalt, aztán pár nap múlva hajnali egykor írt, hogy most fejezte be a forgatást és ha gondolom, találkozhatnánk. Pislogtam, hogy miért kellett ilyen hülye szöveggel felkelteni, aztán ránéztem az Instagram oldalára és ekkor kiderült, hogy egy Z-kategóriás kanadai színészről beszélünk, aki Magyarországon forgat.  Na már most, az egyik elsőszámú szabályom, hogy ha az illető egy picit is ismert, azonnal balra húzom, ha az illető egoista, szétválás jön. Még talán el is lehetett volna nézni ezeket, de elkövette a legnagyobb hibát: felébresztett éjjel. Not cool, brother. Ment is az instant unmatch.

Egy másik alkalommal azonban valóra váltotta az egyik tinilányos álmomat a Tinder. Nem viccelek. Elsőéves voltam a fősulin, mikor megláttam egy magashelyesszépszemű srácot a sulimban és rettenetesen oda voltam érte. Nyilván, semmi nem történt, ő is mással járt, én is. Aztán eltelt pár év, lediplomáztam és elkezdtem dolgozni, ja meg szakítottam is. Ez volt talán a legelső alkalom, hogy felmerészkedtem a Tinderre. És megláttam rajta ŐT. Jobbra húz, jobbra húz, jobbra húz és… match!

Én is bejöttem neki. Én. Szintén írt, napokig ment oda-vissza az üzenetváltás, de azért romantikus mesének ezt sem nevezhetném. Sokat mesélt arról, hogy mennyire fáj neki, hogy otthagyta az exe, meg hogy mennyire szerette az exét, meg hogy milyen pózokban csinálták az exével. Nem kérdeztem egyiket sem, csak ezek így kibuggyantak belőle, majd néha beírt egy egyébként veled mizu-t.

Ugyanakkor, fiatal voltam és nagyon akartam, hogy összejöjjön a tinilány álmom, úgyhogy beleegyeztem egy randiba. Nem választott helyet, úgyhogy az egyik kedvencemet ajánlottam. Hát legyen, ha más nincs – mondta, de húzta az orrát az itallapra. Inkább feldobta, hogy éhes, nem megyünk át valahova? Az Astoria egyik gyorséttermében kötöttünk ki, amíg én lefoglaltam egy helyet, ő kért magának két sajtburgert, leült velem szemben és csak annyit böffentett oda: te nem veszel magadnak semmit?

És ha itt még nem lenne elég a szenvedésekből, még mindig hittem, hogy meg lehet menteni a napot (ó 25 éves énem, de megcsapdosnálak most…) feldobtam, hogy sétáljunk ki a Dunához, úgyis mindjárt naplemente (ugye, mindig a romantika…). Így is történt, majd mondta, hogy az exével pár méterrel arrébb is csinálták egyszer, mint ahol állunk. Nem viccelek.

Egyébként, nem bánom ezeket a kis Tinder-bakikat sem, mert ha az igazit nem is találtam meg, az önbecsülésemen jelentősen lendítettek. Úgy tűnik, a mese néha nem a társkeresésről, hanem az önmagunk szeretetéről is szól…

Ha van dolog, amit utálok, az a közösségi média. Persze-persze, én is fenn lógok állandóan az Instán meg a Facebookon, serényen pakolgatom a kis pinjeimet Pinterestre és igen-igen, lassan a Tinder-sztorijaimat is elkezdem megosztani. Ugyanakkor veszélyes is tud lenni a közösségi háló, mert könnyen belegabalyodhatunk és ki tudja, hogy ki húz ki majd belőle!? 

Van ez a jó/rossz (húzza alá mindenki a maga szerint megfelelőt) szokásom, hogy egy óra alatt bárkiről, kvázi bármi infót megtalálok az interneten. Egyrészt mert kíváncsi nő vagyok, másrészt meg némi firkász vér is csörgedezik az ereimben. Szóval, igen, számtalan barátnőt megkíméltem már a szíve összetörésétől, vagy lenyomoztam már olyan cégeket, akik le akartak volna húzni. És persze, néha-néha a kiszemeltjeimre is rá szoktam keresni. Ki nem?

Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet. Akár negatív, akár pozitív infó bukkan fel, mindennek megvan a maga helye és ideje, hogy kiderüljön – és ezeknek egyáltalán nem a közösségi médián kellene történni. És az a helyzet, hogy jól lebuktattam magam ma egy egyszerű kattintás segítségével.

Szóval, van ez a dolog, hogy Az Ügynök nem megy ki a fejemből. Beszéltünk azóta párszor, bár leginkább céges ügyekkel kapcsolatban, Facebookon is ismerősök lettünk, csak ő okosabbnak tűnik, mint én, mivel szinte semmit sem oszt meg az oldalon. Nem volt nehéz megtalálni őt Instagramon sem. Kevés kép, szimpatikus haverok, semmi csajos kép és akkor hirtelen betör a rémálom: lájkoltam egy fotóját. Pedig nem is követem. Mentségemre legyen, egy nagyon aranyos fotó. De most azért szeretném elásni magam a föld alá. (Vajon megmentene, ha így tennék?)

Persze, még mindig ott a lehetőség, hogy visszavonom, mintha mi sem történt volna, mintha az a kósza kis szív hopp hirtelen láthatatlanná vált volna, de annál azért én tökösebb csaj vagyok. Azt hiszem. Mindenesetre, ha keresnétek, éppen Kína felé ások egy járatot, mondjuk, úgy az elkövetkező 20 évben… 

Az a nagy helyzet, hogy a nagy romantikus álmok, mint egy dunyha, elterültek rajtam és hiába próbálok kivergődni a nehezedő súlyuk alól, mert szól az ébresztő, hogy “ezt benézted kisanyám”, mégis kérnék még 5 percet. Hogy lefordítsam, Az Ügynök után most valahogy mindenki hendikeppel indul, aki próbálkozna nálam. Ugyanakkor, a múltkor leírtak körülbelül már egy hónapja történtek és azóta se híre, se hamva James Bond barátunknak, tehát nincs mit tenni, elő kell húzni azt a bizonyos társkeresőt és végigolvasni a leveleket. 

Mikor létrehoztam a profilomat, igazából csak pár alapadatot adtam meg, felraktam életem fotóját és valahogy el is feledkeztem hosszabb leírást készíteni magamról. Emiatt, persze, többen is megdorgáltak. Úgyhogy első tanulság: ha valamiféle mazochizmusból társkeresőoldalak használatára adnád a fejedet, mindenképp írj bemutatkozó szöveget. Vagy ne. És ez máris segíteni fog a szelektálásban, de ne rohanjunk ennyire előre.

Gondoltam, egy-két nap telt el, pár üzenettel csak megbirkózom. Aztán megnyitottam az oldalt: 28 üzenet, 216 megtekintés. Ez hosszú estét jelent némi vörösborral és iróniával karöltve. 

“Szia.”
Minimalista, ez tetszik.

“Mi kitesszük itt szívünket-lelkünket, te meg még egy normális bemutatkozást sem írsz. Komolyan gondolod te ezt az egészet? Az itt lévő emberek hosszútávú kapcsolatokat keresnek, nem lehet máris titkolózással nyitni! És különben is ez annyira nagyképűség (…) Persze, nem rosszból mondom, azért megismernélek.”
Egy bekezdésen belül komolytalannak és nagyképűnek hívott. Tuti ő lesz a nagy Ő.

“Nem kertelek, megdöngetnélek.”
Nem.

“Egész szép lennél, de a szüleid vajon megtanítottak mosolyogni?” 
Igen.

“Lenne kedved meginni valamikor egy forrócsokit?”
Na, jó, lássátok, hogy nincs kőből a szívem, azért ez cuki. Bár sanszos, hogy a téli szezonból maradt sablon.

“Gabi vagyok, téged hogy hívnak?”
Megnézte vajon a profilomat? Költői kérdés, persze…

“Kicsit homályosan látok a fájdalomcsillapítóktól, de egész jól néz ki a kisasszony!”
Ezt. Nem. Lehet. Fokozni.

Ez csak a krémek krémje. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem írtak életképes egyedek. És abszolút végigolvasok mindenkit, megnézem az adatlapjukat, egyáltalán nem egósimogatást várok. Már most látom, hogy lesz is olyan, akinek válaszolni fogok (nem, még mindig nem a letolós pasinak…), de valahogy érzem, hogy nem ez a módszer lesz az, ami be fog válni nálam. Jobb is lesz bezárni az internetet, még mielőtt újabb gyöngyszemre akadnék…

Hívjatok nyugodtan maradinak, de valahogy nem tudom elképzelni azt a képet, ahogy egyszer majd a gyerekeimnek mesélem, hogy képzeljétek, apátok megbökött X oldalon én visszakacsintottam rá virtuálisan, és azt hiszem, ez így azonnal szerelem is lett első látásra. Csakúgy tocsog a romantikától, nem igaz? (Nagy sóhaj) Ugyanakkor, a bennem élő realista tudja jól, hogy ma már semmi sincs abban, ha az ember online próbál ismerkedni. Sőt! Azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozunk, csupán egy apró szeletét teszik ki a lehetőségek tortájának. Úgyhogy döntöttem. Regisztráltam egy társkeresőre. Vagyis kettőre. Kezdetnek ez is megteszi, mielőtt lemerülnék a Tinder meg a Badoo felszínes bugyraiba.

Mert ez már rég nem úgy van, hogy feltöltesz egy képet és leírsz magadról pár mondatot, aztán jönnek Janik a hegyről. Bár fogalmam sincs, hogy valaha így volt-e. Egy komplett személyiségteszten kellett átverekednem magam, mert nyilván nincs is jobb dolga péntek este az ember lányának. Mindegy is. Gondoltam, régóta élek már magammal, túl nagy meglepetésekkel nem tud szolgálni: majd kihozza, hogy egy zsiráf vagyok, akinek az önértékelési problémái és a kapunyitási pánikja egy kicsit túlnyúltak a megszokottnál. Aztán még pár gombnyomás és kezdhetek válogatni a sportoló értelmiségiek és az értelmiségi sportolók közül. (Pacsi annak, aki tudja, hogy melyik kedvenc szinglifilmemből van ez az utóbbi két szófordulat).

A nagy fenét! Hamarabb kérte az oldal a bankkártyámat, mint a születési évemet. Ha jobban belegondolok, egészen hasonlított egy srácra, akivel nemrég randiztam… Első körben ezért azt mondtam, hogy a morálommal ellenkezik, hogy fizessek a társkeresésért. Elég lesz majd a terapeutámnak tejelni, pár ilyen random randi után. (Mondtam, hogy túlárad ma bennem a romantika, nem?) Amikor pedig az ingyenes párjaimat próbáltam meglesni, kiderült, hogy valami gikszer miatt csupa női felhasználót dobott ki nekem az oldal. Elnézést hölgyek, minden tiszteletem, de továbbra is a férfiakat szeretem. Néha átkozom is magam emiatt.

Mit lehet hát tenni, váltottam egy ingyenes oldalra. Minden simán ment. Regisztráció, alapkérdések, kedves fotó feltöltve, elfogadva. Mehet a keresgélés! Az első versenyző, akire rákattintottam kedves mosollyal és egy Nora Roberts idézettel köszöntött. Nora. Roberts. Ez kábé olyan, mintha én a Playboyból próbálnék idézni, csakhogy szimpátiát csaljak ki az ellenkező nem tagjaiből…

De mint  tudjuk, mindig van lejjeb. A következő ajánlata az oldalnak az egyik exem lett, mint 90%-ban passzoló pár. Ez az, amit bizony még a gépek sem tudhatnak: a valóságban az 90% valójában egy erős 50% se volt és rosszmájúság vagy sem, hiába hazuta magát 190-nek, 175 volt. De szép lett volna elhinni mindazt, amit leírt magáról.

Na jó, szerintem mára zárjuk inkább be az internetet. Folytköv.

Mi van a rózsaszín felhővel? Köszöni szépen, továbbra is a szokásos helyén, a fejemben tanyázik. És most hogy kijött a tavasz, minden eddiginél veszélyesebb. A kis romantika-szörny mindig lecsap, ha gyenge pillanatomban talál. Először csak egy bárgyú vigyor jelenik meg az arcomon, aztán ha nem vagyok elég óvatos, pár perc múlva már retro Backstreet Boys dalokon élek. Na jó, ilyen mélyre még én sem süllyednék.

Tény és való, hogy nem adtam fel a vattacukor álmom, hogy idén megtaláljam az igazit. Vagy legalábbis valaki nagyon hasonlót. Tudjátok, Bödőcs Tibor mondta, hogy nagy ő csak egy van, de nagyon sok a betűtípus.

Csak egy kis időre van szükség, semmi másra. Egy gikszer van csupán. Ma megkaptam Timitől az esküvői meghívót, ami két főre szól. Kettőre. Egy párra. Nekem még a zoknijaim sincsenek párban, nemhogy a gazdájuk! 

Gondolom, mondanom sem kell, Timi jóval optimistább, mint én.  Öt hónap van hátra. Öt. Az barátok közt is kábé 150 nap, vagy talán még annyi sem. 3600 óra, 216 000 perc. Te gondolkodtál már azon, hogy hol leszel ennyi idő múlva? Látom, hol kellene lennem, de kicsit megrémiszt a távolság a jelen meg a jövő közt. 

Különben is, hol kellene kezdenem? Mennyi vizet meg napfényt kell adni egy pasinak? Merre lehet levadászni egy jobb példányt?

Azt mondjátok, túlzásba viszem az aggódást? Lehet.

Az viszont biztos, hogy eldördült a startpisztoly, újra. És egészen biztosan nem fogok egyedül állni azon a bizonyos nagy napon.  Úgyhogy ezennel újra megnyitom a kis emberkísérletemet, melynek célja, hogy helyrerázzam az életemet. Egyedül és közben megtaláljam azt, aki még egy kicsit teljesebbé teszi azt. A Tinder, a terápia és fogyókúrák istene legyen velem!