Mikor belevágtam a harmadik X-be, azt hittem, hogy a pasikeresés lesz a legnehezebb feladat a napjaimba. Aztán jött az élet, ahogy szokott, jó ízesen képen röhögött, ha jól láttam még be is mutatott nekem, és most úgy néz ki, hogy ideje átállnom a társkeresőkről az álláskeresőkre. Mondjuk, minden rosszban van valami jó: ebben az esetben már több “randit” sikerült összehoznom, mint a Tinder berkeiből. De az igazi még mindig várat magára…

Tényleg olyan ez, mint a randizás: kezdetnek előkaparja az ember lánya a legjobb fotóját (“Kit érdekel, ha ezer éves? Akkor még kedvesnek és lelkesnek tűntem!”), rávágja az adatlapjára (vagyis az önéletrajzára), leírja a legfontosabb tudnivalókat, kihagyva a kínos részleteket az előző kapcsolatáról munkaadójáról, aztán feltölti azt az oldalra, ahol a kereslet meg a kínálat találkozik, aztán jobbra húzások helyett jönnek a Jelentkezem gombok.

Egy szavam nem lehet, viszonylag sok HR-osztályon turnéztam mostanában. Jó esetben. Nem mindig volt HR. Sőt, itt-ott még osztály sem. 

Azt hiszem, a memóriámba pontosan beleégett az a pillanat, amikor a XV. kerület egy mellékutcájába fordultam be. Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy a körúton túl már a vidék mezői terülnek el, de kicsit beleborzongtam, hogy ha már a nyári napsütésben is úgy néz ki a környék, mintha a Walking Dead legutóbbi évadát forgatták volna ott, akkor milyen lenne egy sötét, rideg, decemberi estén hazacsoszogni onnan. De ne legyünk előítéletesek! Lehet, hogy maga a hely meg emberünk, akihez mennem kell, fantasztikus lesz. (Jaj, Leo, te kis naiv…)

Egy életunt fazon várt, aki inkább tűnt hentesnek, mint egy komoly lakberendezési cég vezetőjének, beterelt a nyolcvanas évekből (Vagy talán az őskorból?) ránk maradt öreg irodaházba, egy hosszú, sötét folyosón kísért, még ilyen jó kis filmesen villogott is a neon felettünk, majd leültetett a dohos irodájában és kezdődött a kihallgatás.

Ki vagyok? Teljesen. Mit csináltam eddig? Hát anyám szerint kellett volna már rég fognom egy öreg milliomost, de mivel nincsenek meg hozzá a testi adottságaim, avagy három bombanőt is kitennék, inkább újságírásra meg később marketingre adtam a fejem. Miért pont velük szeretnék dolgozni? Hát, erre fogcsikorgatva sem tudtam jó választ adni, így el is váltak csakhamar az útjaink. Hazafelé taxival mentem.

Aztán pont pár napja történt, behívtak egy menő kis céghez, az irodájuk a 33-as szám alatt volt található, azaz pontosabban, egyáltalán nem volt található, ugyanis a kereszteződés egyik felén még a 31-es szám díszelgett, a másikon meg már a 35. Néztem is, mint Pistike az IMAX-ben, aztán befordult mellettem egy srác, aki sporttáskát cincált. Ez. Az. Sporttáska. Ugyanabban az épületben van egy edzőterem is!

Csak remélni tudom, hogy a srác nem vette magára a dolgot, hogy elkezdtem követni, egyáltalán nem volt az esetem (bár mint tudjuk, mostanában egy emberre korlátozódik az esetem épp) és szerencsére, jó helyre is vezetett.

Vagyis… a jó azért elég képlékeny fogalom. A hely maga egészen más volt, mint az előzőnél, kedves, mosolygós hölgy bevezetett az ügyvezetőhöz, aki cirka 160 centi lehetett. Végigmért tetőtől talpig a találkozásunkkor és azt hiszem, úgy döntött, valamivel kompenzálnia kell a laza 30 centi különbséget, ami köztünk adódott, úgyhogy a pasi úgy döntött, minden szavamba bele fog kötni. Mindbe. Szerintem még azt is megkérdőjelezte, hogy az-e a nevem, amit mondtam. És végén jött a nagy döfés. Hozta a laza start-upos főnököt: “Tudod, az a helyzet, hogy rád nézek és nem látom benned azt a lazaságot, ami mindannyiunkban megvan itt. És azt sem érzem, hogy egy hullámhosszon lennénk, pedig az nagyon fontos a coachom szerint.”

Vajon, ha szereztem volna neki egy kis sámlit, az segített volna neki egy hullámhosszra kerülni? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg…

Hívjatok menthetetlen romantikusnak, de néha egyetlen őszinte pillanat is el tudja telíteni a szívem napokra. Főleg egy olyan időszakban, amikor az egy napra eső migrének száma egyenesen arányos a munkahelyemen töltöttekkel. Furcsa érzés ez, több mint négy évig bejártam egy helyre, megismertem az összes kollégát, néhánytól el is búcsúztunk időközben, rengeteg vicces dolog történt, még annál is több kis összeesküvéssel – mert hát az a főnökeim nem szeretik, ha a jóban vannak egymással a dolgozóik (= túl sok dráma, feleslegesen). Mégis ez volt az eddigi leghosszabb munkahelyem, most pedig érzem, hogy vége. Egy idegen helyre járok már csak be, miközben lavírozok más cégek HR irodái közt. És ez nem egyszerű, mert kicsit úgy érzem, hogy mindenhonnan azt kapom, hogy milyen nem vagyok.

“Felvennélek, de nem vagy elég laza erre a helyre…” – nem vicc, ezt így megmondták. A másik helyen meg sportosabb kollégát keresnek. A harmadik már vette volna elő a szerződést, de várjunk csak, nincs jogsim? Akkor tárgytalan… 

Van ez a mondás, hogy minél rosszabbak a helyzet, annál jobban kell kinézni. Én inkább azt mondom, annál kedvesebbnek kell lenni, mert amit adsz – nem mindig, de az esetek nagy százalékában -, azt vissza is kapod az élettől. 

A héten, például, találkoztam az Ügynökkel, akivel még mindig többé-kevésbé semmilyen kapcsolat nem áll fenn, néha egy kicsit felidegesít, néha kicsit elálmodozom rajta róla, de ha egészen őszinte akarok lenni már egy kicsit le is mondtam róla. Szóval, bejött a maga két méterével meg a szép kék szemeivel, én meg azzal a lendülettel nekimentem egy szekrénynek (nem képletesen, szó szerint). Megemlítettem neki, hogyha az élet is úgy hozza, akkor én egy hónap múlva már máshol koptatom a klaviatúrát. És ez hozott valamiféle áttörést. Nem nagyot, félre ne értsétek, nem borult le a nagyságom előtt és nem vallotta be az összes csöpögős érzését irántam, de mintha az, hogy elmondtam neki ezt a titkot (a kedvenc főnökeim még nem tudják, hogy menekülőre fogom én is), egy kicsit kinyitotta volna őt is. És volt olyan pillanatunk, amire még a főnököm is azt mondta, hogy úgy látja, mintha több lenne itt kollegális dolgoknál. Szóval, a remény hal meg utoljára. (Tényleg, remény halakat hol lehet fogni? Elmennék pecázni a szabadidőmben…)

Aztán a zene mentett meg egy kicsit. Péntek este, szabadtér, nem kicsit alter koncert, rozé fröccsel a kezükben dülöngélő bölcsészek közt. Sosem gondoltam volna, hogy élvezném, vagy egyáltalán átérezném vérbeli poptimistaként, mégis a nyár estéknek van ez a varázsa, ami ha elkap, hajnalig tudnék táncolni megállás nélkül. És tényleg, körülnéztem, mindenki ugrált, boldog volt, táncolt, engem meg megszállt az ihlet. Hirtelen elleptek az ötletek a soha el nem készülő regényemmel kapcsolatban és ez valami hihetetlen, mert hetek óta azon kattogtam, hogy kukázni kellene az egészet. Au revoir, három és fél év munkája mehet le a klotyón. De nem! Azok a szavak csak nem hagyták magukat!

És ha már szavak, van ez a kis rigolyám, hogy a kedvenc angol regényeimet akkor is megveszem magyarul, ha már ezerszer olvastam az eredeti kiadást. A héten pont egy ilyen könyv jelent meg itthon, haza is hoztam és hogy reklámozzam egy kicsit, kiraktam az Instámra, ma pedig írt az írónője. Nekem. Nemcsak egy automatikus üzenet volt, vagy valami hasonló, hanem tényleg nagyon örült neki, hogy láthatta a magyar verziót a “gyermekéből” (érthető, én is örülnék a helyében) és ezután egy kicsit elmerengtünk a könyveken és az íráson. És megegyeztünk, hogy a könyvmolyok a legjobb emberek a világon.

Szóval, mostanában divatos fordulattal élve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. A héten realizálódott bennem, hogy lesz egy szuper új állásom, ahova pontosan én fogok kelleni, egy fantasztikus pasim, akinek pontosan én fogok kelleni és mostmár készen állok, hogy beteljesítsem a legnagyobb gyerekkori álmom. És amíg ezeket elérem, addig hálás vagyok, hogy az ilyen apró kis csodák körülvesznek a mindennapokban.

Meg a zene, mert a zene az kell…

Egy ismerősöm mondott valami érdekeset újév napján. Mindenki arról posztolt, hogy milyen csodálatos éve volt, hogy mennyire fantasztikus minden és milyen reményteli, rózsaszín felhőkkel vág bele 2019-be. Én is írtam egy hasonló posztot, de abban sokkal inkább a valóság állt, hogy nem volt egyszerű év 2018. Majdnem kirúgtam, édesapámnál életveszélyes betegséget diagnosztizáltak és bizony két számomra fontos emberrel is elváltak az útjaink. És ez a lány megköszönte, hogy végre jött valaki, aki nem a mézes-mázas insta-valóságot mutatta meg, hanem őszinte volt a közösségi médián keresztül is. És ez elgondolkodtatott.

Alapvetően introvertált típus vagyok, szeretem az embereket és szeretek velük lenni, de egy-egy buli vagy hosszabb beszélgetés után egyszerűen szükségem van, hogy netflixezzek (chill nélkül) vagy egyszerűen csak egy délutánra a fejemet egy könyvbe temessem. Nem volt ez mindig így, szerintem ha gyerekként megkérdezték volna tőlem, hogy miért kell mindig produkálnom magamat, csak vihogva annyit válaszoltam volna, hogy IGEN! És ugráltam volna tovább, mint egy fáradhatatlan kis majom. Aztán az évek során kisebb-nagyobb sebek estek a szívemen és teljesen becsuktam. 

Anno kaptam is kritikát, mikor a stand-upos szárnyaimat próbálgattam (kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel), hogy érzik, hogy nagyon sok minden lenne még bennem, amit egyszerűen nem merek kiereszteni és ezen dolgoznom kellene mindenképp.

Mostanában kezdtem ezen gondolkodni, nem is igazán gondolkodni, csak jött egy ilyen érzés, hogy nyitnom kellene a világ felé. Végül is, mi lehet a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha lapjaimat kiterítem magam elé és farkasszemet nézek az igazsággal? Becsapnak? Megtörtént. Kinevetnek? Megtörtént. Elárulnak? Megtörtént. Túléltem mindet? Persze! Akkor?

Vegyük, például, a már sokat emlegetett munkahelyi crushomat meg azt a hihetetlen okos pillanatot, amikor belájkoltam az egyik fotóját. Nagy hiba volt, ugyanakkor egy őszinte hiba. Ha ideállna elém és megkérdezné, hogy egyébként, mi is van akkor most, akkor is ugyanígy megmondanám, hogy “lájkolom”. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állása szerint ő meg annyira nem engem, de ez nem derült volna ki, ha nem történik egy ilyen kis baleset. Túlélem? Túl hát! Aztán lesz, ami lesz.

Vagy ugye, itt van ez a kis otthonom, ez a blog. Az egyik barátnőm mondta, hogy túl őszinte vagyok. A kedvenc Tinder-fiaskóm, a gyorséttermes fiú valahogy visszahallotta a sztorit, amit leírtam,  magára ismert és “megköszönte”, hogy megemlékeztem róla. Viccen kívül, nem volt problémája a dologgal, sőt inkább bocsánatot is kért, mert ahogy mondta, így utólag teljesen vállalhatatlan volt a viselkedése. 

És a kedvencem, tegnap megosztottam Instagramon egy idézetet egy könyvből, a könyv pedig a depresszióról és a szorongásról szól. Két milliszekundumba se telt, hogy kapjak egy sajnálkozó üzenetet, hogy jaj, szegény, nem is tudtam, hogy te is depressziós vagy. Egyébként, ilyet kirakni? El akarom rontani másnak is a hangulatát?

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ha eddig vissza is fogtam magam, mostantól nincs több csend. Nincs több mozdulatlanság. Nincs több félelem. Ezentúl még inkább filter nélkül fogok élni. Fáj valami? Sírok. Örülök? Ugrálok, mint egy bolond és nem érdekel, hogy ki, mit gondol! Persze, ebbe lesz egy kis beleszólása a szorongásnak is (ami egyáltalán nem összekeverendő a depresszióval), de ha valamikor, most érzem, hogy meg tudom csinálni. A múlt év megtanított arra, hogy egy életünk van csak. Miért töltenénk azzal, hogy magunkba fojtanánk az igazságot, ami egyszer úgyis felszínre fog törni? Vagy ami még rosszabb, miért festenénk egy hamis képet magunkról?

Biztos, hogy lesz még száz és száz baklövésem, de maradok őszinte híve az életnek, insta-hazugságok nélkül.

Az a helyzet, hogy kissé frusztrált vagyok mostanában. (Ki hitte volna?)  Gondoltam hát, visszatérek a reggeli rutinomhoz és ismét nekikezdek a meditálásnak meditülésnek. És van ez a kép valahogy a meditációval meg a reggeli rutinnal kapcsolatban, hogy ragyogó kis unikornis lányoknak van csak ilyenje, akik egész nap ráérnek és nincs is jobb dolguk, mint mocsárturmixot inni némi avokádó toasttal körítve. Na ez nem így van, az olyan fajta zsiráfkornisoknak is van ilyenje, mint amilyen én vagyok. Feltéve, ha van rá elég idő és hagyják… 

Van egy álmom, tudjátok. Nem nagy, nem túlzó, csupán annyi, hogy egyszer egy hétköznapon nem ver fel az ébresztőm, hanem érzem, hogy a forró, nyári napfény süti az arcom és lassan ébrednem kell. Magamtól kinyílnak a boci szemeim, lehet, hogy abban a pillanatban káromkodok is egyet, mivel belesüt a nap, de a lényeg a lényeg, hogy nem a rikácsoló mobilomra ébredek. Na már most ezzel a képpel több gond is akad: reggel 8-ra járok dolgozni, úgyhogy a hatos ébredésemkor még a nap is alszik, ám ha mégsem tenne így, akkor is 2 méter magason fetrengek a galériámon, és a napsugaraknak esélyük sincs bejutni a földszinti lakásomba.   

Szóval, ez az álomkép teljesen életképtelen. A valóság valahogy úgy fest, hogy egy viszonylag szép álomból ver fel a telefonom és emiatt sikerült káromkodnom, aztán rájöttem, hogy még a földszinten is hagytam azt, úgyhogy csúszva-mászva leküzdöttem magam a lépcsőn és már kiáltottam volna egy jó erős kávéért. Nem!

Helyette jöhet az ébresztő citromos víz. Na már most, bárki is találta ki ezt a citromos víz mizériát, valamit tudott. Abban nem vagyok biztos, hogy felpörgeti az anyagcserét és tele van antioxidánssal, mint ahogy a női magazinok állítják, ám az tuti, hogyha meg kell innom egy egész citrom levét, a savanyúságtól tuti kipattannak a szemeim. Egyébként, pálinkás jó reggelt a kedves szomszédaimnak, kivétel az alkesz a másodikon, neki málnaszörpöset, mert épp leszokóban van. (Új év, új élet, ugye, mert az elmúlt három hónapjára nem emlékszik.) 

A jógamatracom kiterült a nappaliba, én meg rajta, aztán becsuktam a szemem és próbáltam elengedni magam. Nem szabad semmire sem gondolni. Arra sem szabad gondolni, hogy nem szabad gondolni semmire. És arra sem szabad gondolni, hogy… na jó, ennek így nincs értelme.

Egy bárány, két bárány… Nem. Nem elaludni kellene most, hanem relaxálni. Elérni az alfa állapotot, hogy körül öleljen a fény és a szeretet, ahogy anno a jógaoktatóm is mondta. Bár részemről ezt az állapotot inkább karácsonynak hívják és akkor üt be, amikor a bejglire egy kis házi Bailey’s csúszik emelt alkoholtartalommal. Na, akkor aztán vannak fények és mindenkit biztosítok a szeretetemről is. (Még azokat is, akik nem vágynak rá.)

Mély levegő. Ommm. Mély levegő. Csend. Mély levegő. Most. Igen, érzem, hogy kezdem átadni magam a meditációnak. És pontosan ebben a pillanatban 7:00-t ütött az óra. A jobb oldali szomszédom megnyitotta a zuhanyzócsapot, a bácsi az udvaron beindította a fűnyírót, Morzsi az emeletről lerohant, a gazdája pedig szitkozódva utána.

Azt hiszem, a Nirvánának várnia kell egy másik reggelre… Namaste!