Egy ismerősöm mondott valami érdekeset újév napján. Mindenki arról posztolt, hogy milyen csodálatos éve volt, hogy mennyire fantasztikus minden és milyen reményteli, rózsaszín felhőkkel vág bele 2019-be. Én is írtam egy hasonló posztot, de abban sokkal inkább a valóság állt, hogy nem volt egyszerű év 2018. Majdnem kirúgtam, édesapámnál életveszélyes betegséget diagnosztizáltak és bizony két számomra fontos emberrel is elváltak az útjaink. És ez a lány megköszönte, hogy végre jött valaki, aki nem a mézes-mázas insta-valóságot mutatta meg, hanem őszinte volt a közösségi médián keresztül is. És ez elgondolkodtatott.

Alapvetően introvertált típus vagyok, szeretem az embereket és szeretek velük lenni, de egy-egy buli vagy hosszabb beszélgetés után egyszerűen szükségem van, hogy netflixezzek (chill nélkül) vagy egyszerűen csak egy délutánra a fejemet egy könyvbe temessem. Nem volt ez mindig így, szerintem ha gyerekként megkérdezték volna tőlem, hogy miért kell mindig produkálnom magamat, csak vihogva annyit válaszoltam volna, hogy IGEN! És ugráltam volna tovább, mint egy fáradhatatlan kis majom. Aztán az évek során kisebb-nagyobb sebek estek a szívemen és teljesen becsuktam. 

Anno kaptam is kritikát, mikor a stand-upos szárnyaimat próbálgattam (kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel), hogy érzik, hogy nagyon sok minden lenne még bennem, amit egyszerűen nem merek kiereszteni és ezen dolgoznom kellene mindenképp.

Mostanában kezdtem ezen gondolkodni, nem is igazán gondolkodni, csak jött egy ilyen érzés, hogy nyitnom kellene a világ felé. Végül is, mi lehet a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha lapjaimat kiterítem magam elé és farkasszemet nézek az igazsággal? Becsapnak? Megtörtént. Kinevetnek? Megtörtént. Elárulnak? Megtörtént. Túléltem mindet? Persze! Akkor?

Vegyük, például, a már sokat emlegetett munkahelyi crushomat meg azt a hihetetlen okos pillanatot, amikor belájkoltam az egyik fotóját. Nagy hiba volt, ugyanakkor egy őszinte hiba. Ha ideállna elém és megkérdezné, hogy egyébként, mi is van akkor most, akkor is ugyanígy megmondanám, hogy “lájkolom”. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állása szerint ő meg annyira nem engem, de ez nem derült volna ki, ha nem történik egy ilyen kis baleset. Túlélem? Túl hát! Aztán lesz, ami lesz.

Vagy ugye, itt van ez a kis otthonom, ez a blog. Az egyik barátnőm mondta, hogy túl őszinte vagyok. A kedvenc Tinder-fiaskóm, a gyorséttermes fiú valahogy visszahallotta a sztorit, amit leírtam,  magára ismert és “megköszönte”, hogy megemlékeztem róla. Viccen kívül, nem volt problémája a dologgal, sőt inkább bocsánatot is kért, mert ahogy mondta, így utólag teljesen vállalhatatlan volt a viselkedése. 

És a kedvencem, tegnap megosztottam Instagramon egy idézetet egy könyvből, a könyv pedig a depresszióról és a szorongásról szól. Két milliszekundumba se telt, hogy kapjak egy sajnálkozó üzenetet, hogy jaj, szegény, nem is tudtam, hogy te is depressziós vagy. Egyébként, ilyet kirakni? El akarom rontani másnak is a hangulatát?

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ha eddig vissza is fogtam magam, mostantól nincs több csend. Nincs több mozdulatlanság. Nincs több félelem. Ezentúl még inkább filter nélkül fogok élni. Fáj valami? Sírok. Örülök? Ugrálok, mint egy bolond és nem érdekel, hogy ki, mit gondol! Persze, ebbe lesz egy kis beleszólása a szorongásnak is (ami egyáltalán nem összekeverendő a depresszióval), de ha valamikor, most érzem, hogy meg tudom csinálni. A múlt év megtanított arra, hogy egy életünk van csak. Miért töltenénk azzal, hogy magunkba fojtanánk az igazságot, ami egyszer úgyis felszínre fog törni? Vagy ami még rosszabb, miért festenénk egy hamis képet magunkról?

Biztos, hogy lesz még száz és száz baklövésem, de maradok őszinte híve az életnek, insta-hazugságok nélkül.

Az a helyzet, hogy kissé frusztrált vagyok mostanában. (Ki hitte volna?)  Gondoltam hát, visszatérek a reggeli rutinomhoz és ismét nekikezdek a meditálásnak meditülésnek. És van ez a kép valahogy a meditációval meg a reggeli rutinnal kapcsolatban, hogy ragyogó kis unikornis lányoknak van csak ilyenje, akik egész nap ráérnek és nincs is jobb dolguk, mint mocsárturmixot inni némi avokádó toasttal körítve. Na ez nem így van, az olyan fajta zsiráfkornisoknak is van ilyenje, mint amilyen én vagyok. Feltéve, ha van rá elég idő és hagyják… 

Van egy álmom, tudjátok. Nem nagy, nem túlzó, csupán annyi, hogy egyszer egy hétköznapon nem ver fel az ébresztőm, hanem érzem, hogy a forró, nyári napfény süti az arcom és lassan ébrednem kell. Magamtól kinyílnak a boci szemeim, lehet, hogy abban a pillanatban káromkodok is egyet, mivel belesüt a nap, de a lényeg a lényeg, hogy nem a rikácsoló mobilomra ébredek. Na már most ezzel a képpel több gond is akad: reggel 8-ra járok dolgozni, úgyhogy a hatos ébredésemkor még a nap is alszik, ám ha mégsem tenne így, akkor is 2 méter magason fetrengek a galériámon, és a napsugaraknak esélyük sincs bejutni a földszinti lakásomba.   

Szóval, ez az álomkép teljesen életképtelen. A valóság valahogy úgy fest, hogy egy viszonylag szép álomból ver fel a telefonom és emiatt sikerült káromkodnom, aztán rájöttem, hogy még a földszinten is hagytam azt, úgyhogy csúszva-mászva leküzdöttem magam a lépcsőn és már kiáltottam volna egy jó erős kávéért. Nem!

Helyette jöhet az ébresztő citromos víz. Na már most, bárki is találta ki ezt a citromos víz mizériát, valamit tudott. Abban nem vagyok biztos, hogy felpörgeti az anyagcserét és tele van antioxidánssal, mint ahogy a női magazinok állítják, ám az tuti, hogyha meg kell innom egy egész citrom levét, a savanyúságtól tuti kipattannak a szemeim. Egyébként, pálinkás jó reggelt a kedves szomszédaimnak, kivétel az alkesz a másodikon, neki málnaszörpöset, mert épp leszokóban van. (Új év, új élet, ugye, mert az elmúlt három hónapjára nem emlékszik.) 

A jógamatracom kiterült a nappaliba, én meg rajta, aztán becsuktam a szemem és próbáltam elengedni magam. Nem szabad semmire sem gondolni. Arra sem szabad gondolni, hogy nem szabad gondolni semmire. És arra sem szabad gondolni, hogy… na jó, ennek így nincs értelme.

Egy bárány, két bárány… Nem. Nem elaludni kellene most, hanem relaxálni. Elérni az alfa állapotot, hogy körül öleljen a fény és a szeretet, ahogy anno a jógaoktatóm is mondta. Bár részemről ezt az állapotot inkább karácsonynak hívják és akkor üt be, amikor a bejglire egy kis házi Bailey’s csúszik emelt alkoholtartalommal. Na, akkor aztán vannak fények és mindenkit biztosítok a szeretetemről is. (Még azokat is, akik nem vágynak rá.)

Mély levegő. Ommm. Mély levegő. Csend. Mély levegő. Most. Igen, érzem, hogy kezdem átadni magam a meditációnak. És pontosan ebben a pillanatban 7:00-t ütött az óra. A jobb oldali szomszédom megnyitotta a zuhanyzócsapot, a bácsi az udvaron beindította a fűnyírót, Morzsi az emeletről lerohant, a gazdája pedig szitkozódva utána.

Azt hiszem, a Nirvánának várnia kell egy másik reggelre… Namaste!

Mi van a rózsaszín felhővel? Köszöni szépen, továbbra is a szokásos helyén, a fejemben tanyázik. És most hogy kijött a tavasz, minden eddiginél veszélyesebb. A kis romantika-szörny mindig lecsap, ha gyenge pillanatomban talál. Először csak egy bárgyú vigyor jelenik meg az arcomon, aztán ha nem vagyok elég óvatos, pár perc múlva már retro Backstreet Boys dalokon élek. Na jó, ilyen mélyre még én sem süllyednék.

Tény és való, hogy nem adtam fel a vattacukor álmom, hogy idén megtaláljam az igazit. Vagy legalábbis valaki nagyon hasonlót. Tudjátok, Bödőcs Tibor mondta, hogy nagy ő csak egy van, de nagyon sok a betűtípus.

Csak egy kis időre van szükség, semmi másra. Egy gikszer van csupán. Ma megkaptam Timitől az esküvői meghívót, ami két főre szól. Kettőre. Egy párra. Nekem még a zoknijaim sincsenek párban, nemhogy a gazdájuk! 

Gondolom, mondanom sem kell, Timi jóval optimistább, mint én.  Öt hónap van hátra. Öt. Az barátok közt is kábé 150 nap, vagy talán még annyi sem. 3600 óra, 216 000 perc. Te gondolkodtál már azon, hogy hol leszel ennyi idő múlva? Látom, hol kellene lennem, de kicsit megrémiszt a távolság a jelen meg a jövő közt. 

Különben is, hol kellene kezdenem? Mennyi vizet meg napfényt kell adni egy pasinak? Merre lehet levadászni egy jobb példányt?

Azt mondjátok, túlzásba viszem az aggódást? Lehet.

Az viszont biztos, hogy eldördült a startpisztoly, újra. És egészen biztosan nem fogok egyedül állni azon a bizonyos nagy napon.  Úgyhogy ezennel újra megnyitom a kis emberkísérletemet, melynek célja, hogy helyrerázzam az életemet. Egyedül és közben megtaláljam azt, aki még egy kicsit teljesebbé teszi azt. A Tinder, a terápia és fogyókúrák istene legyen velem!

Oké-oké, még egy kis szipogás, aztán ígérem, rátérek a fényes jelenre meg arra, ami jön, de lássuk be, a jövővel foglalkozni elég nehéz, ha a múlt nincs végérvényesen lezárva. Pár hónapja még azt hittem, hogy az én kis kiszemeltemmel ilyenkorra már meglesz az a bizonyos happy end. És spoiler alert: meg is lett. Csak nem teljesen úgy, ahogy én azt elterveztem.

Szóval, volt nekem egy crushom. Szó szerint. Nem használnék ilyen ékes magyar szót rá, ha lenne jobb, de ha megnézzük az angol jelentést: szétzúz. Ez volt ő. Darabjaimra hordott hosszú időn át, de össze is rakott, csak közben valami furcsa kirakóssá váltam mellette.

Olyan új dolgokat tanultam meg magamról (jót és rosszat egyaránt), ami nélküle nem igazán ment volna.

Voltak sztorijaink, de ha bárki kérdezi, azok csak városi legendák. Ráadásul, nem is azok a fajták, melyek harsognak a házak falairól. Egy-két sötét klub azért tudna mesélni, de mindegy már.

Még mindig emlékszem arra a pillanatra, mikor először megláttam. A Deák és a Vörösmarty közt álltam egy barátnőmmel, esküdözött, hogy mindjárt itt lesz, csak adjak még pár percet. Szeptember volt, hűvös este, nem sok kedvem volt megfagyni egy ismeretlen miatt.

Aztán a távolban feltűnt a nyúlánk alakja, kócos haja és a fura kabátja. Mint valami hippi. Vagy földönkívüli. Nem is tudom, melyik illik jobban rá. Az biztos, hogy bennem valami azonnal robbant – és ilyet azóta is csak egyszer éreztem, nemrég.

Amikor az estének vége lett, nem cseréltünk számot, abban sem voltam egészen biztos, hogy a nevemre emlékszik-e. Ki gondolta volna, hogy aztán az élet újra és újra egymás mellé sodor majd minket?

Hosszú idő telt el azóta, de a fene se vette észre, mert hát őrült és szenvedélyes volt az egész. Áztam az esőben, rohantunk egymás karjaiba, mint a filmek nagy jeleneteiben, máskor meg szégyenlősködtünk, mint a gyerekek, hirtelen rájöttem, hogy odavagyok érte, aztán soha többé nem akartam találkozni vele. Láttam a legmélyebb pillanataiban, meg a magasban is. Volt hogy együtt ittunk, máskor pedig együtt hittünk valamiben, aminek esélye sem volt.

Végül mindig elengedtem, mert tudtam, hogy úgyis lesz egy újabb napunk vagy esténk együtt. Mígnem eljött a pillanat, amiből már sosem lesz több. Szilveszter előtt pár nappal, egy újabb klub, egy újabb történet, ami beírta magát a “legőrültebb esték” nagykönyvébe. Pozitívan indult az egész, esküszöm, egész el tudtam hitetni magammal, hogy na most, akkor most egyenesbe jön majd minden. Ő meg elmondta, hogy tudja, hogy mennyire szeretem. 

Ott álltunk a parton, hajnali valamikor, a karjába kapaszkodtam, ő meg mélyen a szemembe nézett és azt kérdezte: “Ugye, találkozunk jövőre?”

“Aha, jövőre.” – mondtam, de láttam a tekintetén, hogy ahogy én, ő sem hiszi már ezt el. Mindig volt egy holnap, csak a mindignek valahogy vége lett, mert sehova sem vezet ez az egész. És ezzel a gondolattal valahogy helyre is került a furcsa kis kirakósunk utolsó darabja.

Pár napja láttam megint a belvárosban, és már nem ütött szíven. Nem akartam odarohanni hozzá, mint régen. Ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit talán kerültem is, csakhogy ne fussunk össze. És jó ez így. Szívből remélem, hogy megtalálja egyszer amit/akit keres. Ahogy azt is tudom, hogy én is meg fogom.

Hol is tartottam? Persze, csak ültem és meséltem, hogy az évek során egy klisé lányregénnyé nőtte ki magát az életem. Aztán kizártam magam a  blogomból, meg valahogy a régi életemből is. És egész biztosan nem akarom visszaállítani a jelszavat hozzá.

Kihívtam magam ellen a sorsot,  pár hónapja ültem a kis rózsaszín felhőmön és azon gondolkodtam, hogy majd ha lefogyok vagy jön egy pasi, minden jobb lesz,  aztán beütött ez az élet nevű valami. Az lett volna a kihívásom tárgya, hogy teljesen megváltoztatom az életemet 10 hónap alatt, ehelyett az élet változtatott meg engem. Legalábbis félidőben most így állunk.

A tennivalóim listáján anno az önismeret került a leghátsó helyre, közben pedig ez az, amivel a legtöbbet dolgoztam mostanában. Egy kicsit töröttebb vagyok meg egy kicsit erősebb is, mint eddig.

Nem próbálkoztam vele, sőt inkább következetes struccpolitikát követve homokba dugtam a fejem és biztos, ami tuti még le is betonoztattam azt, csakhogy ne kelljen meglátnom azokat a dolgokat és embereket, amik és akik negatívan befolyásoltak az évek során. Aztán elkezdtek leválni rólam, vagy én róluk.

Amikor hónapokkal ezelőtt még azt hittem, hogy majd 25 kg leadása lesz a legnehezebb, ami jöhet, hihetetlen nagyot tévedtem. A közelébe sem ért annak, mikor fel kellett ismernem, hogy attól, hogy hosszú évek óta része valaki az életemnek, legyen az egy barát vagy egy reménytelen szerelem, nem feltétlen jó, hogy ott van. Csak porosodnak a kispolcon, de többet rontanak a helyzeten, mint segítenének. És akkor még a porallergiámról nem is beszéltem.

Szóval, a bennem élő coach, hívjuk, mondjuk Arankának, azt mondja, sőt inkább ordítja: ha te, vagy ő, vagy a szomszédod hasonlóan érez, mint én, akkor mély levegő és ENGEDD EL.

Sokat fogod enni magad a dolgon. Sírni is fogsz, ez elengedhetetlen, de vedd úgy, hogy ez lelki és fizikai detox egyaránt. Megtisztulnak a könnycsatornáid. Aztán eltelik egy hét, két hét, akár egy hónap vagy több is és egyszer azon fogod kapni magad, hogy könnyedebb vagy. Rájössz, hogy mindenkinek jobb ez így. Újra nevetsz. Boldogabb vagy, mint azelőtt, de ez nem fog egyik napról a másikra menni.

Mégis azt mondom, annál jobb ajándékot, mint ez a felismerés, nem kaphattam volna a harmincadik szülinapomra. (Jó, azért egy kutya elég erősen versenyzett volna vele, de az majd jöhet később…)

30 lettem. Ez az a kor, amikor lélekben még egy vihogó tinilány vagyok, de egy erősebb edzés másnapján kitör belőlem a vinnyogó matuzsálem is. Nincs ezzel baj. Régebben riogattak vele, hogy mire betöltöm a harmadik X-et, addigra be fog nőni a fejem lágya. Ez még várat magára. Továbbra is képes vagyok hajnalig tombolni egy koncerten, miközben tudom, hogy másnap dolgoznom kell. Néha két különböző színű zoknit húzok fel a reggeli rohanásban és olykor az életemet is odaadom egy szelet csokiért, holott kemény két hónapja fogyókúrázom.

És hogyan tovább ezután? Majd meglátjuk. Talán most már megtaláltam a helyem és a jelszóra is mindig emlékezni fogok. És bár sok minden változott, vannak még regénybe illő fordulatok a tarsolyomban 🙂