Ha a Tindert eddig felületesnek érezted, akkor van egy rossz hírem: nemrégiben ledobták az atombombát és nyitottak egy társkeresőt, ahova csak szép emberek kerülhetnek be. Hogy ez mit takar? A jó fene se tudja, komolyan. 

A szepvagy.hu oldalon (persze, ez nem a reklám helye) a már bejutott szép emberek állítólag megszavazzák, hogy szépnek találnak-e egy-egy új jelentkezőt és ha megfelelő pontszámot kapott az illető, már vonulhat is be a szépséges szépek csarnokába, hogy lehetőleg egy hasonlóan szép ember legyen a párja. Vagy hasonlóan szép barátokat találjon. Értitek, az Instagramra kellenek a lájkok, azt meg az egyszerű halandó barátokkal kevésbé lehet szerezni… 

Unottan meredtem ki a villamos ablakán, mikor először megláttam a plakátot. Első reakcióként elfogott a méla undor, de kíváncsi emberként annyi kérdés ugrott be hirtelen. Miért van 2019-ben erre szükség? Befuccsolt a Puncs és kellett egy másik hely, ahova a cicababák átköltözhetnek, vagy mi? De talán a legfontosabb: mi alapján mérik a szépséget? Na nem azért, mert be akarnék kerülni, csak egyszerűen érdekel, hogy mi a mérce? Mihalik Enikő vagy Quasimodo?

Jó, persze, ne legyünk álszentek. Az insta-csajok korában nem nehéz kitalálni, hogy kik és pontosan milyen paraméterekkel fordulhatnak meg ezen az oldalon. Elég  Attól, hogy hat kiló sminkben, jó fényviszonyok mellett sikerült egy bomba szelfit lőni, még lehetek a Loch Ness-i szörny, amikor reggel felkelek. Márpedig Charlie is megmondta már, hogy az aki szép, az reggel is szép. Jut eszembe, Charlie, neked milyen szempontok alapján szép valaki, beszélgessünk már erről is el…

Ha bizony nem szavazzák meg a tagságodat a “szép emberek”, akkor pedig egy ilyen levelet kapsz ajándékba, melyet egy kedves ismerősöm (aki egyébként egy gyönyörű, csak nem ribancos lány) kapott: “Kedves XY! Sajnálattal értesítünk, hogy a szavazás befejeződött, és a többiek úgy döntöttek, hogy nem vagy ELÉG SZÉP ahhoz, hogy a közösség tagja legyél. Kérjük, próbálkozz máshol a párkereséssel!” – szerintem már a levél stílusa is beszédes a tagokkal kapcsolatban. 

Nehéz bármit is mondani erre, főleg egy olyan társadalomban, ahol egyre nő a szorongással küzdő emberek száma. Mennyien küzdenek önbizalom problémákkal, és hányan külső megerősítésekből “nyerik” átmenetileg az önbizalmukat. Mert sajnos, sokan vannak azok, akik lájkokban és a képeik alatt hagyott “jaj de szép vagy” kommentekben mérik a saját  magukat jó nőnek vagy pasinak, Tényleg szüksége van még egy ilyen lájkvadász közösségre? 

2019-ben még mindig ott tartunk, hogy külső tulajdonságok alapján elbírálunk és kirekesztünk másokat? 

Persze, most biztos van, aki azt mondja, hogy csak fanyalgok, mert én úgysem kerülnék be az oldalra. Igazad van, nem kerülnék be az oldalra, mert nem is akarnék ilyen felszínes kritérium alapján párt keresni magamnak. (Bár van egy teszt, amit meg fogok csinálni, csakhogy bizonyíthassam az igazamat, de erről majd később) Vegyük újra: társkeresőről van szó. Akárki is (lesz) a társam, egészen biztos, hogy nem a kocka hasa vagy a széles vállai fognak dönteni abban, hogy szeretem-e vagy sem.

Főleg, ha belegondolunk, hogy mindenki megöregszik egyszer és bizony, 70 évesen már nem az fog számítani, hogy hány lájkot kaptunk a közös képeinkre, hanem hogy együtt, csak mi ketten milyen életet éltünk. Mennyire szeretett? Mennyire becsült? Mennyire állt mellettem a nehéz pillanatokban? Na, ugye, hogy ezek után teljesen mindegy, hogy mennyire volt szép… 

Az a nagy helyzet, hogy a nagy romantikus álmok, mint egy dunyha, elterültek rajtam és hiába próbálok kivergődni a nehezedő súlyuk alól, mert szól az ébresztő, hogy “ezt benézted kisanyám”, mégis kérnék még 5 percet. Hogy lefordítsam, Az Ügynök után most valahogy mindenki hendikeppel indul, aki próbálkozna nálam. Ugyanakkor, a múltkor leírtak körülbelül már egy hónapja történtek és azóta se híre, se hamva James Bond barátunknak, tehát nincs mit tenni, elő kell húzni azt a bizonyos társkeresőt és végigolvasni a leveleket. 

Mikor létrehoztam a profilomat, igazából csak pár alapadatot adtam meg, felraktam életem fotóját és valahogy el is feledkeztem hosszabb leírást készíteni magamról. Emiatt, persze, többen is megdorgáltak. Úgyhogy első tanulság: ha valamiféle mazochizmusból társkeresőoldalak használatára adnád a fejedet, mindenképp írj bemutatkozó szöveget. Vagy ne. És ez máris segíteni fog a szelektálásban, de ne rohanjunk ennyire előre.

Gondoltam, egy-két nap telt el, pár üzenettel csak megbirkózom. Aztán megnyitottam az oldalt: 28 üzenet, 216 megtekintés. Ez hosszú estét jelent némi vörösborral és iróniával karöltve. 

“Szia.”
Minimalista, ez tetszik.

“Mi kitesszük itt szívünket-lelkünket, te meg még egy normális bemutatkozást sem írsz. Komolyan gondolod te ezt az egészet? Az itt lévő emberek hosszútávú kapcsolatokat keresnek, nem lehet máris titkolózással nyitni! És különben is ez annyira nagyképűség (…) Persze, nem rosszból mondom, azért megismernélek.”
Egy bekezdésen belül komolytalannak és nagyképűnek hívott. Tuti ő lesz a nagy Ő.

“Nem kertelek, megdöngetnélek.”
Nem.

“Egész szép lennél, de a szüleid vajon megtanítottak mosolyogni?” 
Igen.

“Lenne kedved meginni valamikor egy forrócsokit?”
Na, jó, lássátok, hogy nincs kőből a szívem, azért ez cuki. Bár sanszos, hogy a téli szezonból maradt sablon.

“Gabi vagyok, téged hogy hívnak?”
Megnézte vajon a profilomat? Költői kérdés, persze…

“Kicsit homályosan látok a fájdalomcsillapítóktól, de egész jól néz ki a kisasszony!”
Ezt. Nem. Lehet. Fokozni.

Ez csak a krémek krémje. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem írtak életképes egyedek. És abszolút végigolvasok mindenkit, megnézem az adatlapjukat, egyáltalán nem egósimogatást várok. Már most látom, hogy lesz is olyan, akinek válaszolni fogok (nem, még mindig nem a letolós pasinak…), de valahogy érzem, hogy nem ez a módszer lesz az, ami be fog válni nálam. Jobb is lesz bezárni az internetet, még mielőtt újabb gyöngyszemre akadnék…

Hívjatok nyugodtan maradinak, de valahogy nem tudom elképzelni azt a képet, ahogy egyszer majd a gyerekeimnek mesélem, hogy képzeljétek, apátok megbökött X oldalon én visszakacsintottam rá virtuálisan, és azt hiszem, ez így azonnal szerelem is lett első látásra. Csakúgy tocsog a romantikától, nem igaz? (Nagy sóhaj) Ugyanakkor, a bennem élő realista tudja jól, hogy ma már semmi sincs abban, ha az ember online próbál ismerkedni. Sőt! Azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozunk, csupán egy apró szeletét teszik ki a lehetőségek tortájának. Úgyhogy döntöttem. Regisztráltam egy társkeresőre. Vagyis kettőre. Kezdetnek ez is megteszi, mielőtt lemerülnék a Tinder meg a Badoo felszínes bugyraiba.

Mert ez már rég nem úgy van, hogy feltöltesz egy képet és leírsz magadról pár mondatot, aztán jönnek Janik a hegyről. Bár fogalmam sincs, hogy valaha így volt-e. Egy komplett személyiségteszten kellett átverekednem magam, mert nyilván nincs is jobb dolga péntek este az ember lányának. Mindegy is. Gondoltam, régóta élek már magammal, túl nagy meglepetésekkel nem tud szolgálni: majd kihozza, hogy egy zsiráf vagyok, akinek az önértékelési problémái és a kapunyitási pánikja egy kicsit túlnyúltak a megszokottnál. Aztán még pár gombnyomás és kezdhetek válogatni a sportoló értelmiségiek és az értelmiségi sportolók közül. (Pacsi annak, aki tudja, hogy melyik kedvenc szinglifilmemből van ez az utóbbi két szófordulat).

A nagy fenét! Hamarabb kérte az oldal a bankkártyámat, mint a születési évemet. Ha jobban belegondolok, egészen hasonlított egy srácra, akivel nemrég randiztam… Első körben ezért azt mondtam, hogy a morálommal ellenkezik, hogy fizessek a társkeresésért. Elég lesz majd a terapeutámnak tejelni, pár ilyen random randi után. (Mondtam, hogy túlárad ma bennem a romantika, nem?) Amikor pedig az ingyenes párjaimat próbáltam meglesni, kiderült, hogy valami gikszer miatt csupa női felhasználót dobott ki nekem az oldal. Elnézést hölgyek, minden tiszteletem, de továbbra is a férfiakat szeretem. Néha átkozom is magam emiatt.

Mit lehet hát tenni, váltottam egy ingyenes oldalra. Minden simán ment. Regisztráció, alapkérdések, kedves fotó feltöltve, elfogadva. Mehet a keresgélés! Az első versenyző, akire rákattintottam kedves mosollyal és egy Nora Roberts idézettel köszöntött. Nora. Roberts. Ez kábé olyan, mintha én a Playboyból próbálnék idézni, csakhogy szimpátiát csaljak ki az ellenkező nem tagjaiből…

De mint  tudjuk, mindig van lejjeb. A következő ajánlata az oldalnak az egyik exem lett, mint 90%-ban passzoló pár. Ez az, amit bizony még a gépek sem tudhatnak: a valóságban az 90% valójában egy erős 50% se volt és rosszmájúság vagy sem, hiába hazuta magát 190-nek, 175 volt. De szép lett volna elhinni mindazt, amit leírt magáról.

Na jó, szerintem mára zárjuk inkább be az internetet. Folytköv.