Mikor belevágtam a harmadik X-be, azt hittem, hogy a pasikeresés lesz a legnehezebb feladat a napjaimba. Aztán jött az élet, ahogy szokott, jó ízesen képen röhögött, ha jól láttam még be is mutatott nekem, és most úgy néz ki, hogy ideje átállnom a társkeresőkről az álláskeresőkre. Mondjuk, minden rosszban van valami jó: ebben az esetben már több “randit” sikerült összehoznom, mint a Tinder berkeiből. De az igazi még mindig várat magára…

Tényleg olyan ez, mint a randizás: kezdetnek előkaparja az ember lánya a legjobb fotóját (“Kit érdekel, ha ezer éves? Akkor még kedvesnek és lelkesnek tűntem!”), rávágja az adatlapjára (vagyis az önéletrajzára), leírja a legfontosabb tudnivalókat, kihagyva a kínos részleteket az előző kapcsolatáról munkaadójáról, aztán feltölti azt az oldalra, ahol a kereslet meg a kínálat találkozik, aztán jobbra húzások helyett jönnek a Jelentkezem gombok.

Egy szavam nem lehet, viszonylag sok HR-osztályon turnéztam mostanában. Jó esetben. Nem mindig volt HR. Sőt, itt-ott még osztály sem. 

Azt hiszem, a memóriámba pontosan beleégett az a pillanat, amikor a XV. kerület egy mellékutcájába fordultam be. Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy a körúton túl már a vidék mezői terülnek el, de kicsit beleborzongtam, hogy ha már a nyári napsütésben is úgy néz ki a környék, mintha a Walking Dead legutóbbi évadát forgatták volna ott, akkor milyen lenne egy sötét, rideg, decemberi estén hazacsoszogni onnan. De ne legyünk előítéletesek! Lehet, hogy maga a hely meg emberünk, akihez mennem kell, fantasztikus lesz. (Jaj, Leo, te kis naiv…)

Egy életunt fazon várt, aki inkább tűnt hentesnek, mint egy komoly lakberendezési cég vezetőjének, beterelt a nyolcvanas évekből (Vagy talán az őskorból?) ránk maradt öreg irodaházba, egy hosszú, sötét folyosón kísért, még ilyen jó kis filmesen villogott is a neon felettünk, majd leültetett a dohos irodájában és kezdődött a kihallgatás.

Ki vagyok? Teljesen. Mit csináltam eddig? Hát anyám szerint kellett volna már rég fognom egy öreg milliomost, de mivel nincsenek meg hozzá a testi adottságaim, avagy három bombanőt is kitennék, inkább újságírásra meg később marketingre adtam a fejem. Miért pont velük szeretnék dolgozni? Hát, erre fogcsikorgatva sem tudtam jó választ adni, így el is váltak csakhamar az útjaink. Hazafelé taxival mentem.

Aztán pont pár napja történt, behívtak egy menő kis céghez, az irodájuk a 33-as szám alatt volt található, azaz pontosabban, egyáltalán nem volt található, ugyanis a kereszteződés egyik felén még a 31-es szám díszelgett, a másikon meg már a 35. Néztem is, mint Pistike az IMAX-ben, aztán befordult mellettem egy srác, aki sporttáskát cincált. Ez. Az. Sporttáska. Ugyanabban az épületben van egy edzőterem is!

Csak remélni tudom, hogy a srác nem vette magára a dolgot, hogy elkezdtem követni, egyáltalán nem volt az esetem (bár mint tudjuk, mostanában egy emberre korlátozódik az esetem épp) és szerencsére, jó helyre is vezetett.

Vagyis… a jó azért elég képlékeny fogalom. A hely maga egészen más volt, mint az előzőnél, kedves, mosolygós hölgy bevezetett az ügyvezetőhöz, aki cirka 160 centi lehetett. Végigmért tetőtől talpig a találkozásunkkor és azt hiszem, úgy döntött, valamivel kompenzálnia kell a laza 30 centi különbséget, ami köztünk adódott, úgyhogy a pasi úgy döntött, minden szavamba bele fog kötni. Mindbe. Szerintem még azt is megkérdőjelezte, hogy az-e a nevem, amit mondtam. És végén jött a nagy döfés. Hozta a laza start-upos főnököt: “Tudod, az a helyzet, hogy rád nézek és nem látom benned azt a lazaságot, ami mindannyiunkban megvan itt. És azt sem érzem, hogy egy hullámhosszon lennénk, pedig az nagyon fontos a coachom szerint.”

Vajon, ha szereztem volna neki egy kis sámlit, az segített volna neki egy hullámhosszra kerülni? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg…

Az ingyenes társkereső oldalak után önként vállaltam, hogy kutyás/macskás néniként fogom tengetni ezentúl a napjaimat. Ám mivel a főbérlőm még egy halat sem enged áthozni a küszöbön, így nincs mit tenni. Folytatódik a társkeresés. Na, de hol? 

Az esetek 90%-ában kézenfekvő válasz, hogy irány a Tinder – és nincs is ezzel baj. A naivak társaságát erősítem, mondván, hogy ott is rá lehet találni az igazira. És mielőtt rácáfolnátok, elmondom, Timi barátnőm is ott találta meg a jövendőbeli férjét. Sőt, még nekem is volt részem egy-két  Tinder-randiban, szóval nem lehetetlenről beszélünk. Ugyanakkor van ez a dolog a békákkal meg a csókokkal, az esetek nagyobb részében az derül ki, hogy a levelibéka az is marad.

És ez nem az én cinizmusom, hanem a nagy számok törvénye. Minél többen vannak egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy kifogsz egy idiótát, meg még egyet, vagy valakit, aki épp csak a szexre hajt. Nem olyan rég történt, fel-fel merészkedtem jobbra húztam, balra húztam, de ez a húspiac valahogy nem fogott meg. Aztán egy este láttam egy valamelyest ismerős arcot. Nem tudtam volna megmondani, honnan ismertem a képen látható csokifiút, de hát közel lakom a nyolckerhez, nem lepődnék meg semmin, ugye. És superlájkolt. Gondoltam, adjunk neki egy esélyt. 

Nem telt bele 5 percbe, már írt, hogy vagyok, mi a helyzet, mivel foglalkozom és azt kell mondanom, egy meglepően értelmes angol srácnak tűnt, csak valahogy a kocka nagyon gyorsan fordult és szinte csak magáról beszélt, hogy mennyire imád edzeni és nagyon figyelnie kell a külsejére, mert hát olyan a munkája. Aha. Meg egyébként minden évben csak pár hetet van itt az országban. Kitalálom mit csinál? 

Miért kellene kitalálnom? Teljesen egyértelmű volt: 0-24 imádta magát. Más munkára, szerintem, nem is nagyon volt már ideje. 

A beszélgetésünk csakhamar elhalt, aztán pár nap múlva hajnali egykor írt, hogy most fejezte be a forgatást és ha gondolom, találkozhatnánk. Pislogtam, hogy miért kellett ilyen hülye szöveggel felkelteni, aztán ránéztem az Instagram oldalára és ekkor kiderült, hogy egy Z-kategóriás kanadai színészről beszélünk, aki Magyarországon forgat.  Na már most, az egyik elsőszámú szabályom, hogy ha az illető egy picit is ismert, azonnal balra húzom, ha az illető egoista, szétválás jön. Még talán el is lehetett volna nézni ezeket, de elkövette a legnagyobb hibát: felébresztett éjjel. Not cool, brother. Ment is az instant unmatch.

Egy másik alkalommal azonban valóra váltotta az egyik tinilányos álmomat a Tinder. Nem viccelek. Elsőéves voltam a fősulin, mikor megláttam egy magashelyesszépszemű srácot a sulimban és rettenetesen oda voltam érte. Nyilván, semmi nem történt, ő is mással járt, én is. Aztán eltelt pár év, lediplomáztam és elkezdtem dolgozni, ja meg szakítottam is. Ez volt talán a legelső alkalom, hogy felmerészkedtem a Tinderre. És megláttam rajta ŐT. Jobbra húz, jobbra húz, jobbra húz és… match!

Én is bejöttem neki. Én. Szintén írt, napokig ment oda-vissza az üzenetváltás, de azért romantikus mesének ezt sem nevezhetném. Sokat mesélt arról, hogy mennyire fáj neki, hogy otthagyta az exe, meg hogy mennyire szerette az exét, meg hogy milyen pózokban csinálták az exével. Nem kérdeztem egyiket sem, csak ezek így kibuggyantak belőle, majd néha beírt egy egyébként veled mizu-t.

Ugyanakkor, fiatal voltam és nagyon akartam, hogy összejöjjön a tinilány álmom, úgyhogy beleegyeztem egy randiba. Nem választott helyet, úgyhogy az egyik kedvencemet ajánlottam. Hát legyen, ha más nincs – mondta, de húzta az orrát az itallapra. Inkább feldobta, hogy éhes, nem megyünk át valahova? Az Astoria egyik gyorséttermében kötöttünk ki, amíg én lefoglaltam egy helyet, ő kért magának két sajtburgert, leült velem szemben és csak annyit böffentett oda: te nem veszel magadnak semmit?

És ha itt még nem lenne elég a szenvedésekből, még mindig hittem, hogy meg lehet menteni a napot (ó 25 éves énem, de megcsapdosnálak most…) feldobtam, hogy sétáljunk ki a Dunához, úgyis mindjárt naplemente (ugye, mindig a romantika…). Így is történt, majd mondta, hogy az exével pár méterrel arrébb is csinálták egyszer, mint ahol állunk. Nem viccelek.

Egyébként, nem bánom ezeket a kis Tinder-bakikat sem, mert ha az igazit nem is találtam meg, az önbecsülésemen jelentősen lendítettek. Úgy tűnik, a mese néha nem a társkeresésről, hanem az önmagunk szeretetéről is szól…