Hívjatok nyugodtan maradinak, de valahogy nem tudom elképzelni azt a képet, ahogy egyszer majd a gyerekeimnek mesélem, hogy képzeljétek, apátok megbökött X oldalon én visszakacsintottam rá virtuálisan, és azt hiszem, ez így azonnal szerelem is lett első látásra. Csakúgy tocsog a romantikától, nem igaz? (Nagy sóhaj) Ugyanakkor, a bennem élő realista tudja jól, hogy ma már semmi sincs abban, ha az ember online próbál ismerkedni. Sőt! Azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozunk, csupán egy apró szeletét teszik ki a lehetőségek tortájának. Úgyhogy döntöttem. Regisztráltam egy társkeresőre. Vagyis kettőre. Kezdetnek ez is megteszi, mielőtt lemerülnék a Tinder meg a Badoo felszínes bugyraiba.

Mert ez már rég nem úgy van, hogy feltöltesz egy képet és leírsz magadról pár mondatot, aztán jönnek Janik a hegyről. Bár fogalmam sincs, hogy valaha így volt-e. Egy komplett személyiségteszten kellett átverekednem magam, mert nyilván nincs is jobb dolga péntek este az ember lányának. Mindegy is. Gondoltam, régóta élek már magammal, túl nagy meglepetésekkel nem tud szolgálni: majd kihozza, hogy egy zsiráf vagyok, akinek az önértékelési problémái és a kapunyitási pánikja egy kicsit túlnyúltak a megszokottnál. Aztán még pár gombnyomás és kezdhetek válogatni a sportoló értelmiségiek és az értelmiségi sportolók közül. (Pacsi annak, aki tudja, hogy melyik kedvenc szinglifilmemből van ez az utóbbi két szófordulat).

A nagy fenét! Hamarabb kérte az oldal a bankkártyámat, mint a születési évemet. Ha jobban belegondolok, egészen hasonlított egy srácra, akivel nemrég randiztam… Első körben ezért azt mondtam, hogy a morálommal ellenkezik, hogy fizessek a társkeresésért. Elég lesz majd a terapeutámnak tejelni, pár ilyen random randi után. (Mondtam, hogy túlárad ma bennem a romantika, nem?) Amikor pedig az ingyenes párjaimat próbáltam meglesni, kiderült, hogy valami gikszer miatt csupa női felhasználót dobott ki nekem az oldal. Elnézést hölgyek, minden tiszteletem, de továbbra is a férfiakat szeretem. Néha átkozom is magam emiatt.

Mit lehet hát tenni, váltottam egy ingyenes oldalra. Minden simán ment. Regisztráció, alapkérdések, kedves fotó feltöltve, elfogadva. Mehet a keresgélés! Az első versenyző, akire rákattintottam kedves mosollyal és egy Nora Roberts idézettel köszöntött. Nora. Roberts. Ez kábé olyan, mintha én a Playboyból próbálnék idézni, csakhogy szimpátiát csaljak ki az ellenkező nem tagjaiből…

De mint  tudjuk, mindig van lejjeb. A következő ajánlata az oldalnak az egyik exem lett, mint 90%-ban passzoló pár. Ez az, amit bizony még a gépek sem tudhatnak: a valóságban az 90% valójában egy erős 50% se volt és rosszmájúság vagy sem, hiába hazuta magát 190-nek, 175 volt. De szép lett volna elhinni mindazt, amit leírt magáról.

Na jó, szerintem mára zárjuk inkább be az internetet. Folytköv.

Mi van a rózsaszín felhővel? Köszöni szépen, továbbra is a szokásos helyén, a fejemben tanyázik. És most hogy kijött a tavasz, minden eddiginél veszélyesebb. A kis romantika-szörny mindig lecsap, ha gyenge pillanatomban talál. Először csak egy bárgyú vigyor jelenik meg az arcomon, aztán ha nem vagyok elég óvatos, pár perc múlva már retro Backstreet Boys dalokon élek. Na jó, ilyen mélyre még én sem süllyednék.

Tény és való, hogy nem adtam fel a vattacukor álmom, hogy idén megtaláljam az igazit. Vagy legalábbis valaki nagyon hasonlót. Tudjátok, Bödőcs Tibor mondta, hogy nagy ő csak egy van, de nagyon sok a betűtípus.

Csak egy kis időre van szükség, semmi másra. Egy gikszer van csupán. Ma megkaptam Timitől az esküvői meghívót, ami két főre szól. Kettőre. Egy párra. Nekem még a zoknijaim sincsenek párban, nemhogy a gazdájuk! 

Gondolom, mondanom sem kell, Timi jóval optimistább, mint én.  Öt hónap van hátra. Öt. Az barátok közt is kábé 150 nap, vagy talán még annyi sem. 3600 óra, 216 000 perc. Te gondolkodtál már azon, hogy hol leszel ennyi idő múlva? Látom, hol kellene lennem, de kicsit megrémiszt a távolság a jelen meg a jövő közt. 

Különben is, hol kellene kezdenem? Mennyi vizet meg napfényt kell adni egy pasinak? Merre lehet levadászni egy jobb példányt?

Azt mondjátok, túlzásba viszem az aggódást? Lehet.

Az viszont biztos, hogy eldördült a startpisztoly, újra. És egészen biztosan nem fogok egyedül állni azon a bizonyos nagy napon.  Úgyhogy ezennel újra megnyitom a kis emberkísérletemet, melynek célja, hogy helyrerázzam az életemet. Egyedül és közben megtaláljam azt, aki még egy kicsit teljesebbé teszi azt. A Tinder, a terápia és fogyókúrák istene legyen velem!

Oké-oké, még egy kis szipogás, aztán ígérem, rátérek a fényes jelenre meg arra, ami jön, de lássuk be, a jövővel foglalkozni elég nehéz, ha a múlt nincs végérvényesen lezárva. Pár hónapja még azt hittem, hogy az én kis kiszemeltemmel ilyenkorra már meglesz az a bizonyos happy end. És spoiler alert: meg is lett. Csak nem teljesen úgy, ahogy én azt elterveztem.

Szóval, volt nekem egy crushom. Szó szerint. Nem használnék ilyen ékes magyar szót rá, ha lenne jobb, de ha megnézzük az angol jelentést: szétzúz. Ez volt ő. Darabjaimra hordott hosszú időn át, de össze is rakott, csak közben valami furcsa kirakóssá váltam mellette.

Olyan új dolgokat tanultam meg magamról (jót és rosszat egyaránt), ami nélküle nem igazán ment volna.

Voltak sztorijaink, de ha bárki kérdezi, azok csak városi legendák. Ráadásul, nem is azok a fajták, melyek harsognak a házak falairól. Egy-két sötét klub azért tudna mesélni, de mindegy már.

Még mindig emlékszem arra a pillanatra, mikor először megláttam. A Deák és a Vörösmarty közt álltam egy barátnőmmel, esküdözött, hogy mindjárt itt lesz, csak adjak még pár percet. Szeptember volt, hűvös este, nem sok kedvem volt megfagyni egy ismeretlen miatt.

Aztán a távolban feltűnt a nyúlánk alakja, kócos haja és a fura kabátja. Mint valami hippi. Vagy földönkívüli. Nem is tudom, melyik illik jobban rá. Az biztos, hogy bennem valami azonnal robbant – és ilyet azóta is csak egyszer éreztem, nemrég.

Amikor az estének vége lett, nem cseréltünk számot, abban sem voltam egészen biztos, hogy a nevemre emlékszik-e. Ki gondolta volna, hogy aztán az élet újra és újra egymás mellé sodor majd minket?

Hosszú idő telt el azóta, de a fene se vette észre, mert hát őrült és szenvedélyes volt az egész. Áztam az esőben, rohantunk egymás karjaiba, mint a filmek nagy jeleneteiben, máskor meg szégyenlősködtünk, mint a gyerekek, hirtelen rájöttem, hogy odavagyok érte, aztán soha többé nem akartam találkozni vele. Láttam a legmélyebb pillanataiban, meg a magasban is. Volt hogy együtt ittunk, máskor pedig együtt hittünk valamiben, aminek esélye sem volt.

Végül mindig elengedtem, mert tudtam, hogy úgyis lesz egy újabb napunk vagy esténk együtt. Mígnem eljött a pillanat, amiből már sosem lesz több. Szilveszter előtt pár nappal, egy újabb klub, egy újabb történet, ami beírta magát a “legőrültebb esték” nagykönyvébe. Pozitívan indult az egész, esküszöm, egész el tudtam hitetni magammal, hogy na most, akkor most egyenesbe jön majd minden. Ő meg elmondta, hogy tudja, hogy mennyire szeretem. 

Ott álltunk a parton, hajnali valamikor, a karjába kapaszkodtam, ő meg mélyen a szemembe nézett és azt kérdezte: “Ugye, találkozunk jövőre?”

“Aha, jövőre.” – mondtam, de láttam a tekintetén, hogy ahogy én, ő sem hiszi már ezt el. Mindig volt egy holnap, csak a mindignek valahogy vége lett, mert sehova sem vezet ez az egész. És ezzel a gondolattal valahogy helyre is került a furcsa kis kirakósunk utolsó darabja.

Pár napja láttam megint a belvárosban, és már nem ütött szíven. Nem akartam odarohanni hozzá, mint régen. Ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit talán kerültem is, csakhogy ne fussunk össze. És jó ez így. Szívből remélem, hogy megtalálja egyszer amit/akit keres. Ahogy azt is tudom, hogy én is meg fogom.