Egy ismerősöm mondott valami érdekeset újév napján. Mindenki arról posztolt, hogy milyen csodálatos éve volt, hogy mennyire fantasztikus minden és milyen reményteli, rózsaszín felhőkkel vág bele 2019-be. Én is írtam egy hasonló posztot, de abban sokkal inkább a valóság állt, hogy nem volt egyszerű év 2018. Majdnem kirúgtam, édesapámnál életveszélyes betegséget diagnosztizáltak és bizony két számomra fontos emberrel is elváltak az útjaink. És ez a lány megköszönte, hogy végre jött valaki, aki nem a mézes-mázas insta-valóságot mutatta meg, hanem őszinte volt a közösségi médián keresztül is. És ez elgondolkodtatott.

Alapvetően introvertált típus vagyok, szeretem az embereket és szeretek velük lenni, de egy-egy buli vagy hosszabb beszélgetés után egyszerűen szükségem van, hogy netflixezzek (chill nélkül) vagy egyszerűen csak egy délutánra a fejemet egy könyvbe temessem. Nem volt ez mindig így, szerintem ha gyerekként megkérdezték volna tőlem, hogy miért kell mindig produkálnom magamat, csak vihogva annyit válaszoltam volna, hogy IGEN! És ugráltam volna tovább, mint egy fáradhatatlan kis majom. Aztán az évek során kisebb-nagyobb sebek estek a szívemen és teljesen becsuktam. 

Anno kaptam is kritikát, mikor a stand-upos szárnyaimat próbálgattam (kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel), hogy érzik, hogy nagyon sok minden lenne még bennem, amit egyszerűen nem merek kiereszteni és ezen dolgoznom kellene mindenképp.

Mostanában kezdtem ezen gondolkodni, nem is igazán gondolkodni, csak jött egy ilyen érzés, hogy nyitnom kellene a világ felé. Végül is, mi lehet a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha lapjaimat kiterítem magam elé és farkasszemet nézek az igazsággal? Becsapnak? Megtörtént. Kinevetnek? Megtörtént. Elárulnak? Megtörtént. Túléltem mindet? Persze! Akkor?

Vegyük, például, a már sokat emlegetett munkahelyi crushomat meg azt a hihetetlen okos pillanatot, amikor belájkoltam az egyik fotóját. Nagy hiba volt, ugyanakkor egy őszinte hiba. Ha ideállna elém és megkérdezné, hogy egyébként, mi is van akkor most, akkor is ugyanígy megmondanám, hogy “lájkolom”. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állása szerint ő meg annyira nem engem, de ez nem derült volna ki, ha nem történik egy ilyen kis baleset. Túlélem? Túl hát! Aztán lesz, ami lesz.

Vagy ugye, itt van ez a kis otthonom, ez a blog. Az egyik barátnőm mondta, hogy túl őszinte vagyok. A kedvenc Tinder-fiaskóm, a gyorséttermes fiú valahogy visszahallotta a sztorit, amit leírtam,  magára ismert és “megköszönte”, hogy megemlékeztem róla. Viccen kívül, nem volt problémája a dologgal, sőt inkább bocsánatot is kért, mert ahogy mondta, így utólag teljesen vállalhatatlan volt a viselkedése. 

És a kedvencem, tegnap megosztottam Instagramon egy idézetet egy könyvből, a könyv pedig a depresszióról és a szorongásról szól. Két milliszekundumba se telt, hogy kapjak egy sajnálkozó üzenetet, hogy jaj, szegény, nem is tudtam, hogy te is depressziós vagy. Egyébként, ilyet kirakni? El akarom rontani másnak is a hangulatát?

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ha eddig vissza is fogtam magam, mostantól nincs több csend. Nincs több mozdulatlanság. Nincs több félelem. Ezentúl még inkább filter nélkül fogok élni. Fáj valami? Sírok. Örülök? Ugrálok, mint egy bolond és nem érdekel, hogy ki, mit gondol! Persze, ebbe lesz egy kis beleszólása a szorongásnak is (ami egyáltalán nem összekeverendő a depresszióval), de ha valamikor, most érzem, hogy meg tudom csinálni. A múlt év megtanított arra, hogy egy életünk van csak. Miért töltenénk azzal, hogy magunkba fojtanánk az igazságot, ami egyszer úgyis felszínre fog törni? Vagy ami még rosszabb, miért festenénk egy hamis képet magunkról?

Biztos, hogy lesz még száz és száz baklövésem, de maradok őszinte híve az életnek, insta-hazugságok nélkül.

Az ingyenes társkereső oldalak után önként vállaltam, hogy kutyás/macskás néniként fogom tengetni ezentúl a napjaimat. Ám mivel a főbérlőm még egy halat sem enged áthozni a küszöbön, így nincs mit tenni. Folytatódik a társkeresés. Na, de hol? 

Az esetek 90%-ában kézenfekvő válasz, hogy irány a Tinder – és nincs is ezzel baj. A naivak társaságát erősítem, mondván, hogy ott is rá lehet találni az igazira. És mielőtt rácáfolnátok, elmondom, Timi barátnőm is ott találta meg a jövendőbeli férjét. Sőt, még nekem is volt részem egy-két  Tinder-randiban, szóval nem lehetetlenről beszélünk. Ugyanakkor van ez a dolog a békákkal meg a csókokkal, az esetek nagyobb részében az derül ki, hogy a levelibéka az is marad.

És ez nem az én cinizmusom, hanem a nagy számok törvénye. Minél többen vannak egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy kifogsz egy idiótát, meg még egyet, vagy valakit, aki épp csak a szexre hajt. Nem olyan rég történt, fel-fel merészkedtem jobbra húztam, balra húztam, de ez a húspiac valahogy nem fogott meg. Aztán egy este láttam egy valamelyest ismerős arcot. Nem tudtam volna megmondani, honnan ismertem a képen látható csokifiút, de hát közel lakom a nyolckerhez, nem lepődnék meg semmin, ugye. És superlájkolt. Gondoltam, adjunk neki egy esélyt. 

Nem telt bele 5 percbe, már írt, hogy vagyok, mi a helyzet, mivel foglalkozom és azt kell mondanom, egy meglepően értelmes angol srácnak tűnt, csak valahogy a kocka nagyon gyorsan fordult és szinte csak magáról beszélt, hogy mennyire imád edzeni és nagyon figyelnie kell a külsejére, mert hát olyan a munkája. Aha. Meg egyébként minden évben csak pár hetet van itt az országban. Kitalálom mit csinál? 

Miért kellene kitalálnom? Teljesen egyértelmű volt: 0-24 imádta magát. Más munkára, szerintem, nem is nagyon volt már ideje. 

A beszélgetésünk csakhamar elhalt, aztán pár nap múlva hajnali egykor írt, hogy most fejezte be a forgatást és ha gondolom, találkozhatnánk. Pislogtam, hogy miért kellett ilyen hülye szöveggel felkelteni, aztán ránéztem az Instagram oldalára és ekkor kiderült, hogy egy Z-kategóriás kanadai színészről beszélünk, aki Magyarországon forgat.  Na már most, az egyik elsőszámú szabályom, hogy ha az illető egy picit is ismert, azonnal balra húzom, ha az illető egoista, szétválás jön. Még talán el is lehetett volna nézni ezeket, de elkövette a legnagyobb hibát: felébresztett éjjel. Not cool, brother. Ment is az instant unmatch.

Egy másik alkalommal azonban valóra váltotta az egyik tinilányos álmomat a Tinder. Nem viccelek. Elsőéves voltam a fősulin, mikor megláttam egy magashelyesszépszemű srácot a sulimban és rettenetesen oda voltam érte. Nyilván, semmi nem történt, ő is mással járt, én is. Aztán eltelt pár év, lediplomáztam és elkezdtem dolgozni, ja meg szakítottam is. Ez volt talán a legelső alkalom, hogy felmerészkedtem a Tinderre. És megláttam rajta ŐT. Jobbra húz, jobbra húz, jobbra húz és… match!

Én is bejöttem neki. Én. Szintén írt, napokig ment oda-vissza az üzenetváltás, de azért romantikus mesének ezt sem nevezhetném. Sokat mesélt arról, hogy mennyire fáj neki, hogy otthagyta az exe, meg hogy mennyire szerette az exét, meg hogy milyen pózokban csinálták az exével. Nem kérdeztem egyiket sem, csak ezek így kibuggyantak belőle, majd néha beírt egy egyébként veled mizu-t.

Ugyanakkor, fiatal voltam és nagyon akartam, hogy összejöjjön a tinilány álmom, úgyhogy beleegyeztem egy randiba. Nem választott helyet, úgyhogy az egyik kedvencemet ajánlottam. Hát legyen, ha más nincs – mondta, de húzta az orrát az itallapra. Inkább feldobta, hogy éhes, nem megyünk át valahova? Az Astoria egyik gyorséttermében kötöttünk ki, amíg én lefoglaltam egy helyet, ő kért magának két sajtburgert, leült velem szemben és csak annyit böffentett oda: te nem veszel magadnak semmit?

És ha itt még nem lenne elég a szenvedésekből, még mindig hittem, hogy meg lehet menteni a napot (ó 25 éves énem, de megcsapdosnálak most…) feldobtam, hogy sétáljunk ki a Dunához, úgyis mindjárt naplemente (ugye, mindig a romantika…). Így is történt, majd mondta, hogy az exével pár méterrel arrébb is csinálták egyszer, mint ahol állunk. Nem viccelek.

Egyébként, nem bánom ezeket a kis Tinder-bakikat sem, mert ha az igazit nem is találtam meg, az önbecsülésemen jelentősen lendítettek. Úgy tűnik, a mese néha nem a társkeresésről, hanem az önmagunk szeretetéről is szól…