Nagy a baj. Kitudódott a családomban, hogy erőteljesen oda vagyok valakiért (lásd: Az Ügynök) és kőkeményen lecsaptak rám az őseim. Mindehhez pedig mi lett volna a legjobb időpont, ha nem a vasárnapi ebéd. Elvégre nincs is szebb annál, mikor a húsleves és a rántott hús saláta felett épp azt vitatjuk meg, hogy kivel nem fog járni a kislányuk. Esküszöm, nagyobb értelme lett volna arról beszélgetni, hogy mire költjük majd az ötöslottó főnyereményünket, amit egészen biztosan megnyerünk. Úszni fogunk a pénzben, mint Dagobert bácsi, csak az aprók helyett húszezresekkel lesz feltöltve a medencénk. Vagy amikor Mokka kutyánkkal együtt filozofálgatunk majd és a kis nem létező bolhafészek vitába száll velünk Freud felvetéseivel kapcsolatban.  Ugye, hogy pont olyan valószínű, minthogy valaha szóba áll velem Az Ügynök?

Viszont ez a beszélgetés egészen kuriózumszámba ment, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk pasikról a szüleimmel. És ennek jó oka van. Az egész valahogy 14-15 éves korom környékén kezdődhetett, mikor is apám elővette a ritkán használt komoly arckifejezését, leültetett, mondván, nem tudja, épp mennyi az annyi és hogy állok a témával, de itt az ideje annak a bizonyos felvilágosításnak. Én pedig visszakérdeztem, hogy: “Mit szeretnél tudni?” – Ugye mondanom sem kell, hogy én voltam ezután az egyetlen az osztályomban, akinek nem kellett végigülni a kellemetlen szülői beszélgetést a méhekről, a bibékről meg a hasonló marhaságokról.

A következő beszélgetés pár hónappal később esett  meg, egy egészen komikus ügy kapcsán. Leütöttem a srácot, aki bejött a középiskolában. Nem direkt, esküszöm. Csak annyira elbambultam tesiórán, hogy amikor palánkra kellett volna dobni, hogy véletlenül őt találtam el. Mondanom sem kell, megjártam az orvosi szobától az igazgatóiig minden lehetséges helyet és hát bizony intőt is kaptam a dolog miatt. Aztán otthon még nagy röhögések közepette megkaptam, hogy az oviban volt utoljára menő, ha hajhúzogatással és sértegetésekkel csajozott/pasizott valaki, lehet, hogy kifinomultabb technikával kéne próbálkoznom. Köszi apu, tényleg, erre egyáltalán nem gondoltam.

Jöttek végül a dübörgő húszas évek és velük együtt a nagy szerelmem. Szerelmeim. Mindegy. Hasonló helyzet volt, mint most, bejött a srác, már egész jóba is voltunk. Egész nap széles vigyorral a fejemen járkáltam, és ez anyumnak is feltűnt. Kérdezte, hogy mi a helyzet kislányom, csaknem pasi van a dologban? Én meg nagy lelkesen előkaptam a telefonomat, kikutattam a fotóját, sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlenül különleges arca volt, a mai napig oda meg vissza vagyok, ha meglátom. Büszkén feszítettem, hogy na-na-na, ő az, akivel alakulgat valami. Erre anyum elfanyalodva csak ennyit kérdezett: jobb nincs? 

Képzelhetitek, hogy a kanál is megállt a számban, mikor apám megszólalt ebédnél: Hallom, bejön neked valami magas srác? És van már valami? – és még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már folytatta, hogy hát azért már igencsak meg kellene állapodni, különben is még azelőtt neki akar állni unokázni, hogy totyogós vénemberré válna. Erre persze a mamám is felkapta a fejét és ragyogó arccal nézett rám: Jön a baba?

Ha a szemforgatás kardiózásnak számítana, biztos, hogy fogytam volna pár kilót ebben a szorult helyzetben. De elmagyaráztam mindenkinek, hogy nem és nem, senki nem jön be (jó, egy kis hazugság belefér, ha menteni kell a bundánkat, nem?), a baba meg jelen pillanatban nem jön ki, ha valami, maximum gondterhes vagyok. Fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Most vegyük úgy, hogy egy tudatos döntés végett vagyok szingli. Ami nem az én döntésem, mondjuk. 

Anyám egyből hozzátette, hogy jó, hát semmi baj, majd jön az igazi. De mi lenne, ha beugranék a kisboltba valamelyik nap? Ott dolgozik az a helyes srác, akibe szerelmes voltam általános iskolában. Dávidnak hívták és tényleg helyes volt, de van egy érzésem, hogy a felesége, akit múlt nyáron vett el, nem ugrált volna örömében, ha én kissé szuggesztíven érdeklődtem volna a felvágottak és a virslik hogyan létéről… 

Mire a desszerthez értünk, tisztáztam inkább, hogy ha tudniuk kell bárkiről, majd kapnak esküvői meghívót, előtte semmiképp nem találkozhatnak az eljövendőbelimmel. Nem és nem.

Az a helyzet, hogy kissé frusztrált vagyok mostanában. (Ki hitte volna?)  Gondoltam hát, visszatérek a reggeli rutinomhoz és ismét nekikezdek a meditálásnak meditülésnek. És van ez a kép valahogy a meditációval meg a reggeli rutinnal kapcsolatban, hogy ragyogó kis unikornis lányoknak van csak ilyenje, akik egész nap ráérnek és nincs is jobb dolguk, mint mocsárturmixot inni némi avokádó toasttal körítve. Na ez nem így van, az olyan fajta zsiráfkornisoknak is van ilyenje, mint amilyen én vagyok. Feltéve, ha van rá elég idő és hagyják… 

Van egy álmom, tudjátok. Nem nagy, nem túlzó, csupán annyi, hogy egyszer egy hétköznapon nem ver fel az ébresztőm, hanem érzem, hogy a forró, nyári napfény süti az arcom és lassan ébrednem kell. Magamtól kinyílnak a boci szemeim, lehet, hogy abban a pillanatban káromkodok is egyet, mivel belesüt a nap, de a lényeg a lényeg, hogy nem a rikácsoló mobilomra ébredek. Na már most ezzel a képpel több gond is akad: reggel 8-ra járok dolgozni, úgyhogy a hatos ébredésemkor még a nap is alszik, ám ha mégsem tenne így, akkor is 2 méter magason fetrengek a galériámon, és a napsugaraknak esélyük sincs bejutni a földszinti lakásomba.   

Szóval, ez az álomkép teljesen életképtelen. A valóság valahogy úgy fest, hogy egy viszonylag szép álomból ver fel a telefonom és emiatt sikerült káromkodnom, aztán rájöttem, hogy még a földszinten is hagytam azt, úgyhogy csúszva-mászva leküzdöttem magam a lépcsőn és már kiáltottam volna egy jó erős kávéért. Nem!

Helyette jöhet az ébresztő citromos víz. Na már most, bárki is találta ki ezt a citromos víz mizériát, valamit tudott. Abban nem vagyok biztos, hogy felpörgeti az anyagcserét és tele van antioxidánssal, mint ahogy a női magazinok állítják, ám az tuti, hogyha meg kell innom egy egész citrom levét, a savanyúságtól tuti kipattannak a szemeim. Egyébként, pálinkás jó reggelt a kedves szomszédaimnak, kivétel az alkesz a másodikon, neki málnaszörpöset, mert épp leszokóban van. (Új év, új élet, ugye, mert az elmúlt három hónapjára nem emlékszik.) 

A jógamatracom kiterült a nappaliba, én meg rajta, aztán becsuktam a szemem és próbáltam elengedni magam. Nem szabad semmire sem gondolni. Arra sem szabad gondolni, hogy nem szabad gondolni semmire. És arra sem szabad gondolni, hogy… na jó, ennek így nincs értelme.

Egy bárány, két bárány… Nem. Nem elaludni kellene most, hanem relaxálni. Elérni az alfa állapotot, hogy körül öleljen a fény és a szeretet, ahogy anno a jógaoktatóm is mondta. Bár részemről ezt az állapotot inkább karácsonynak hívják és akkor üt be, amikor a bejglire egy kis házi Bailey’s csúszik emelt alkoholtartalommal. Na, akkor aztán vannak fények és mindenkit biztosítok a szeretetemről is. (Még azokat is, akik nem vágynak rá.)

Mély levegő. Ommm. Mély levegő. Csend. Mély levegő. Most. Igen, érzem, hogy kezdem átadni magam a meditációnak. És pontosan ebben a pillanatban 7:00-t ütött az óra. A jobb oldali szomszédom megnyitotta a zuhanyzócsapot, a bácsi az udvaron beindította a fűnyírót, Morzsi az emeletről lerohant, a gazdája pedig szitkozódva utána.

Azt hiszem, a Nirvánának várnia kell egy másik reggelre… Namaste!

Hol is tartottam? Persze, csak ültem és meséltem, hogy az évek során egy klisé lányregénnyé nőtte ki magát az életem. Aztán kizártam magam a  blogomból, meg valahogy a régi életemből is. És egész biztosan nem akarom visszaállítani a jelszavat hozzá.

Kihívtam magam ellen a sorsot,  pár hónapja ültem a kis rózsaszín felhőmön és azon gondolkodtam, hogy majd ha lefogyok vagy jön egy pasi, minden jobb lesz,  aztán beütött ez az élet nevű valami. Az lett volna a kihívásom tárgya, hogy teljesen megváltoztatom az életemet 10 hónap alatt, ehelyett az élet változtatott meg engem. Legalábbis félidőben most így állunk.

A tennivalóim listáján anno az önismeret került a leghátsó helyre, közben pedig ez az, amivel a legtöbbet dolgoztam mostanában. Egy kicsit töröttebb vagyok meg egy kicsit erősebb is, mint eddig.

Nem próbálkoztam vele, sőt inkább következetes struccpolitikát követve homokba dugtam a fejem és biztos, ami tuti még le is betonoztattam azt, csakhogy ne kelljen meglátnom azokat a dolgokat és embereket, amik és akik negatívan befolyásoltak az évek során. Aztán elkezdtek leválni rólam, vagy én róluk.

Amikor hónapokkal ezelőtt még azt hittem, hogy majd 25 kg leadása lesz a legnehezebb, ami jöhet, hihetetlen nagyot tévedtem. A közelébe sem ért annak, mikor fel kellett ismernem, hogy attól, hogy hosszú évek óta része valaki az életemnek, legyen az egy barát vagy egy reménytelen szerelem, nem feltétlen jó, hogy ott van. Csak porosodnak a kispolcon, de többet rontanak a helyzeten, mint segítenének. És akkor még a porallergiámról nem is beszéltem.

Szóval, a bennem élő coach, hívjuk, mondjuk Arankának, azt mondja, sőt inkább ordítja: ha te, vagy ő, vagy a szomszédod hasonlóan érez, mint én, akkor mély levegő és ENGEDD EL.

Sokat fogod enni magad a dolgon. Sírni is fogsz, ez elengedhetetlen, de vedd úgy, hogy ez lelki és fizikai detox egyaránt. Megtisztulnak a könnycsatornáid. Aztán eltelik egy hét, két hét, akár egy hónap vagy több is és egyszer azon fogod kapni magad, hogy könnyedebb vagy. Rájössz, hogy mindenkinek jobb ez így. Újra nevetsz. Boldogabb vagy, mint azelőtt, de ez nem fog egyik napról a másikra menni.

Mégis azt mondom, annál jobb ajándékot, mint ez a felismerés, nem kaphattam volna a harmincadik szülinapomra. (Jó, azért egy kutya elég erősen versenyzett volna vele, de az majd jöhet később…)

30 lettem. Ez az a kor, amikor lélekben még egy vihogó tinilány vagyok, de egy erősebb edzés másnapján kitör belőlem a vinnyogó matuzsálem is. Nincs ezzel baj. Régebben riogattak vele, hogy mire betöltöm a harmadik X-et, addigra be fog nőni a fejem lágya. Ez még várat magára. Továbbra is képes vagyok hajnalig tombolni egy koncerten, miközben tudom, hogy másnap dolgoznom kell. Néha két különböző színű zoknit húzok fel a reggeli rohanásban és olykor az életemet is odaadom egy szelet csokiért, holott kemény két hónapja fogyókúrázom.

És hogyan tovább ezután? Majd meglátjuk. Talán most már megtaláltam a helyem és a jelszóra is mindig emlékezni fogok. És bár sok minden változott, vannak még regénybe illő fordulatok a tarsolyomban 🙂