Az a helyzet, hogy kissé frusztrált vagyok mostanában. (Ki hitte volna?)  Gondoltam hát, visszatérek a reggeli rutinomhoz és ismét nekikezdek a meditálásnak meditülésnek. És van ez a kép valahogy a meditációval meg a reggeli rutinnal kapcsolatban, hogy ragyogó kis unikornis lányoknak van csak ilyenje, akik egész nap ráérnek és nincs is jobb dolguk, mint mocsárturmixot inni némi avokádó toasttal körítve. Na ez nem így van, az olyan fajta zsiráfkornisoknak is van ilyenje, mint amilyen én vagyok. Feltéve, ha van rá elég idő és hagyják… 

Van egy álmom, tudjátok. Nem nagy, nem túlzó, csupán annyi, hogy egyszer egy hétköznapon nem ver fel az ébresztőm, hanem érzem, hogy a forró, nyári napfény süti az arcom és lassan ébrednem kell. Magamtól kinyílnak a boci szemeim, lehet, hogy abban a pillanatban káromkodok is egyet, mivel belesüt a nap, de a lényeg a lényeg, hogy nem a rikácsoló mobilomra ébredek. Na már most ezzel a képpel több gond is akad: reggel 8-ra járok dolgozni, úgyhogy a hatos ébredésemkor még a nap is alszik, ám ha mégsem tenne így, akkor is 2 méter magason fetrengek a galériámon, és a napsugaraknak esélyük sincs bejutni a földszinti lakásomba.   

Szóval, ez az álomkép teljesen életképtelen. A valóság valahogy úgy fest, hogy egy viszonylag szép álomból ver fel a telefonom és emiatt sikerült káromkodnom, aztán rájöttem, hogy még a földszinten is hagytam azt, úgyhogy csúszva-mászva leküzdöttem magam a lépcsőn és már kiáltottam volna egy jó erős kávéért. Nem!

Helyette jöhet az ébresztő citromos víz. Na már most, bárki is találta ki ezt a citromos víz mizériát, valamit tudott. Abban nem vagyok biztos, hogy felpörgeti az anyagcserét és tele van antioxidánssal, mint ahogy a női magazinok állítják, ám az tuti, hogyha meg kell innom egy egész citrom levét, a savanyúságtól tuti kipattannak a szemeim. Egyébként, pálinkás jó reggelt a kedves szomszédaimnak, kivétel az alkesz a másodikon, neki málnaszörpöset, mert épp leszokóban van. (Új év, új élet, ugye, mert az elmúlt három hónapjára nem emlékszik.) 

A jógamatracom kiterült a nappaliba, én meg rajta, aztán becsuktam a szemem és próbáltam elengedni magam. Nem szabad semmire sem gondolni. Arra sem szabad gondolni, hogy nem szabad gondolni semmire. És arra sem szabad gondolni, hogy… na jó, ennek így nincs értelme.

Egy bárány, két bárány… Nem. Nem elaludni kellene most, hanem relaxálni. Elérni az alfa állapotot, hogy körül öleljen a fény és a szeretet, ahogy anno a jógaoktatóm is mondta. Bár részemről ezt az állapotot inkább karácsonynak hívják és akkor üt be, amikor a bejglire egy kis házi Bailey’s csúszik emelt alkoholtartalommal. Na, akkor aztán vannak fények és mindenkit biztosítok a szeretetemről is. (Még azokat is, akik nem vágynak rá.)

Mély levegő. Ommm. Mély levegő. Csend. Mély levegő. Most. Igen, érzem, hogy kezdem átadni magam a meditációnak. És pontosan ebben a pillanatban 7:00-t ütött az óra. A jobb oldali szomszédom megnyitotta a zuhanyzócsapot, a bácsi az udvaron beindította a fűnyírót, Morzsi az emeletről lerohant, a gazdája pedig szitkozódva utána.

Azt hiszem, a Nirvánának várnia kell egy másik reggelre… Namaste!

Nincs ezen mit szépíteni, valakinek a teste egy templom, az enyém meg egy katedrális. Legyen, mondjuk, a prágai, azt úgyis imádom. Koraszülött voltam, alig egy kilóval jöttem a világra és már akkor is élhetett bennem a versenyszellem, miszerint be kell hoznom és a legjobbnak kell lennem. Ez olyannyira sikerült, hogy 180 centi magasra húzódtam és – ugyan nem szívesen vallom be, de a legrosszabb pillanataimban kábé 140 kilót nyomtam. Ennek már jó 10 éve, azért jelentősen javult azóta a helyzet. Összementem 160 centire.

Viccen kívül, azért egy erős 25-30 kilót sikerült leimádkoznom magamról az elmúlt években (plusz-mínusz) és még egy barátnőmnek is segítettem megszabadulni 15 kilótól. Aztán valahogy megállt minden. Elkönyveltem, hogy én vagyok a lány, aki “már bizonyított”.  Mi a fészkesért akarnék én tovább fogyni? Hogy jól nézzek ki a jövendőbeli palimnak? Na, nem. 

Valahol a történet októberben kezdődött, ugye, megírtam a magam kis 12 pontját, amiből 5-öt sikerült bevésnem a régi blogra, aztán lusta voltam hozzáírni a maradék 7-et és bizony ott is szerepelt már, hogy még egy – talán túlzó – 25 kilótól kéne megszabadulnom. Aztán jött a karácsony és januárban már nem is tűnt akkora túlzásnak ez a gondolat. 

Belenéztem a tükörbe és egy egész bájos kis fókát láttam szép arccal, csak egy kicsit aránytalan testtel. Félreértés ne essék, ha így maradnék, ahogy vagyok, azzal sem lenne bajom. A hosszú évek alatt megtanultam szeretni magamat, de épp ez az a szeretet, ami most arra sarkall, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

Ja, meg egy csodás mérleg kis kellett hozzá, ami kis híján az udvaron landolt már a megvásárlása napján.  Történt ugyanis, hogy elhatároztam, beruházok egy okosmérlegre. Egy olcsóbbacska pont meg is teszi, az sem mond nagyban mást, mint bármelyik drágább társa. Hazavittem a kis okost, hozzákötöttem az okostelefonomhoz meg az okoskarkötőmhöz és vártam, hogy engem is felvilágosítsanak ezekről a mindenféle okos dolgokról. Na már most, a mérleg kiszámolta a súlyom, a zsírszázalékom meg pár más összetevő alapján a biológiai koromat. 

36. Értem én, egy-egy nehéz nap éjszakáján még hatvannak is érzem magam, de hát ez erős túlzás, pláne így a kapcsolatunk elején. Mondjuk úgy, hogy nem indult túl zökkenőmentesen a kapcsolatunk a kicsikével. Sőt, ha már ennyire benne voltunk a matekozásba, azért azt is megpróbáltam kiszámolni, hogyha kinyitom az ablakot, vajon hány másodperc alatt milyen szögben landol majd az udvaron, ha azon nyomban kivágom. Ám ehelyett inkább átgondoltam a dolgot és úgy döntöttem, felveszem a kesztyűt és harcolok. Az is zsírt éget, nem?

Szóval, papírforma szerint januári életmódváltó lettem, ám a gyakorlat kb február végére datálta az igazi áttörést, mire megtaláltam azt a módszert, amivel fogyok is és az idegeim sem lógnak napközben cafatokban. Azóta körülbelül 5 kilót fogytam..

És egyébként határozottan tetszik, hogy végre valami jót teszek a testemmel és túl sok mindenről sem kell lemondanom. Csülköt eddig sem ettem téliszalámival, az édességeket pedig elég könnyen lehet pótolni. Nem hazudok, ma épp találtam egy olyan cukormentes sütit, amitől majdnem orgazmusom lett. Hiába na, szingli vagyok már egy ideje, nem tudom, hallottátok-e?!