Egy ismerősöm mondott valami érdekeset újév napján. Mindenki arról posztolt, hogy milyen csodálatos éve volt, hogy mennyire fantasztikus minden és milyen reményteli, rózsaszín felhőkkel vág bele 2019-be. Én is írtam egy hasonló posztot, de abban sokkal inkább a valóság állt, hogy nem volt egyszerű év 2018. Majdnem kirúgtam, édesapámnál életveszélyes betegséget diagnosztizáltak és bizony két számomra fontos emberrel is elváltak az útjaink. És ez a lány megköszönte, hogy végre jött valaki, aki nem a mézes-mázas insta-valóságot mutatta meg, hanem őszinte volt a közösségi médián keresztül is. És ez elgondolkodtatott.

Alapvetően introvertált típus vagyok, szeretem az embereket és szeretek velük lenni, de egy-egy buli vagy hosszabb beszélgetés után egyszerűen szükségem van, hogy netflixezzek (chill nélkül) vagy egyszerűen csak egy délutánra a fejemet egy könyvbe temessem. Nem volt ez mindig így, szerintem ha gyerekként megkérdezték volna tőlem, hogy miért kell mindig produkálnom magamat, csak vihogva annyit válaszoltam volna, hogy IGEN! És ugráltam volna tovább, mint egy fáradhatatlan kis majom. Aztán az évek során kisebb-nagyobb sebek estek a szívemen és teljesen becsuktam. 

Anno kaptam is kritikát, mikor a stand-upos szárnyaimat próbálgattam (kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel), hogy érzik, hogy nagyon sok minden lenne még bennem, amit egyszerűen nem merek kiereszteni és ezen dolgoznom kellene mindenképp.

Mostanában kezdtem ezen gondolkodni, nem is igazán gondolkodni, csak jött egy ilyen érzés, hogy nyitnom kellene a világ felé. Végül is, mi lehet a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha lapjaimat kiterítem magam elé és farkasszemet nézek az igazsággal? Becsapnak? Megtörtént. Kinevetnek? Megtörtént. Elárulnak? Megtörtént. Túléltem mindet? Persze! Akkor?

Vegyük, például, a már sokat emlegetett munkahelyi crushomat meg azt a hihetetlen okos pillanatot, amikor belájkoltam az egyik fotóját. Nagy hiba volt, ugyanakkor egy őszinte hiba. Ha ideállna elém és megkérdezné, hogy egyébként, mi is van akkor most, akkor is ugyanígy megmondanám, hogy “lájkolom”. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állása szerint ő meg annyira nem engem, de ez nem derült volna ki, ha nem történik egy ilyen kis baleset. Túlélem? Túl hát! Aztán lesz, ami lesz.

Vagy ugye, itt van ez a kis otthonom, ez a blog. Az egyik barátnőm mondta, hogy túl őszinte vagyok. A kedvenc Tinder-fiaskóm, a gyorséttermes fiú valahogy visszahallotta a sztorit, amit leírtam,  magára ismert és “megköszönte”, hogy megemlékeztem róla. Viccen kívül, nem volt problémája a dologgal, sőt inkább bocsánatot is kért, mert ahogy mondta, így utólag teljesen vállalhatatlan volt a viselkedése. 

És a kedvencem, tegnap megosztottam Instagramon egy idézetet egy könyvből, a könyv pedig a depresszióról és a szorongásról szól. Két milliszekundumba se telt, hogy kapjak egy sajnálkozó üzenetet, hogy jaj, szegény, nem is tudtam, hogy te is depressziós vagy. Egyébként, ilyet kirakni? El akarom rontani másnak is a hangulatát?

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ha eddig vissza is fogtam magam, mostantól nincs több csend. Nincs több mozdulatlanság. Nincs több félelem. Ezentúl még inkább filter nélkül fogok élni. Fáj valami? Sírok. Örülök? Ugrálok, mint egy bolond és nem érdekel, hogy ki, mit gondol! Persze, ebbe lesz egy kis beleszólása a szorongásnak is (ami egyáltalán nem összekeverendő a depresszióval), de ha valamikor, most érzem, hogy meg tudom csinálni. A múlt év megtanított arra, hogy egy életünk van csak. Miért töltenénk azzal, hogy magunkba fojtanánk az igazságot, ami egyszer úgyis felszínre fog törni? Vagy ami még rosszabb, miért festenénk egy hamis képet magunkról?

Biztos, hogy lesz még száz és száz baklövésem, de maradok őszinte híve az életnek, insta-hazugságok nélkül.

Hol is tartottam? Persze, csak ültem és meséltem, hogy az évek során egy klisé lányregénnyé nőtte ki magát az életem. Aztán kizártam magam a  blogomból, meg valahogy a régi életemből is. És egész biztosan nem akarom visszaállítani a jelszavat hozzá.

Kihívtam magam ellen a sorsot,  pár hónapja ültem a kis rózsaszín felhőmön és azon gondolkodtam, hogy majd ha lefogyok vagy jön egy pasi, minden jobb lesz,  aztán beütött ez az élet nevű valami. Az lett volna a kihívásom tárgya, hogy teljesen megváltoztatom az életemet 10 hónap alatt, ehelyett az élet változtatott meg engem. Legalábbis félidőben most így állunk.

A tennivalóim listáján anno az önismeret került a leghátsó helyre, közben pedig ez az, amivel a legtöbbet dolgoztam mostanában. Egy kicsit töröttebb vagyok meg egy kicsit erősebb is, mint eddig.

Nem próbálkoztam vele, sőt inkább következetes struccpolitikát követve homokba dugtam a fejem és biztos, ami tuti még le is betonoztattam azt, csakhogy ne kelljen meglátnom azokat a dolgokat és embereket, amik és akik negatívan befolyásoltak az évek során. Aztán elkezdtek leválni rólam, vagy én róluk.

Amikor hónapokkal ezelőtt még azt hittem, hogy majd 25 kg leadása lesz a legnehezebb, ami jöhet, hihetetlen nagyot tévedtem. A közelébe sem ért annak, mikor fel kellett ismernem, hogy attól, hogy hosszú évek óta része valaki az életemnek, legyen az egy barát vagy egy reménytelen szerelem, nem feltétlen jó, hogy ott van. Csak porosodnak a kispolcon, de többet rontanak a helyzeten, mint segítenének. És akkor még a porallergiámról nem is beszéltem.

Szóval, a bennem élő coach, hívjuk, mondjuk Arankának, azt mondja, sőt inkább ordítja: ha te, vagy ő, vagy a szomszédod hasonlóan érez, mint én, akkor mély levegő és ENGEDD EL.

Sokat fogod enni magad a dolgon. Sírni is fogsz, ez elengedhetetlen, de vedd úgy, hogy ez lelki és fizikai detox egyaránt. Megtisztulnak a könnycsatornáid. Aztán eltelik egy hét, két hét, akár egy hónap vagy több is és egyszer azon fogod kapni magad, hogy könnyedebb vagy. Rájössz, hogy mindenkinek jobb ez így. Újra nevetsz. Boldogabb vagy, mint azelőtt, de ez nem fog egyik napról a másikra menni.

Mégis azt mondom, annál jobb ajándékot, mint ez a felismerés, nem kaphattam volna a harmincadik szülinapomra. (Jó, azért egy kutya elég erősen versenyzett volna vele, de az majd jöhet később…)

30 lettem. Ez az a kor, amikor lélekben még egy vihogó tinilány vagyok, de egy erősebb edzés másnapján kitör belőlem a vinnyogó matuzsálem is. Nincs ezzel baj. Régebben riogattak vele, hogy mire betöltöm a harmadik X-et, addigra be fog nőni a fejem lágya. Ez még várat magára. Továbbra is képes vagyok hajnalig tombolni egy koncerten, miközben tudom, hogy másnap dolgoznom kell. Néha két különböző színű zoknit húzok fel a reggeli rohanásban és olykor az életemet is odaadom egy szelet csokiért, holott kemény két hónapja fogyókúrázom.

És hogyan tovább ezután? Majd meglátjuk. Talán most már megtaláltam a helyem és a jelszóra is mindig emlékezni fogok. És bár sok minden változott, vannak még regénybe illő fordulatok a tarsolyomban 🙂