Hívjatok menthetetlen romantikusnak, de néha egyetlen őszinte pillanat is el tudja telíteni a szívem napokra. Főleg egy olyan időszakban, amikor az egy napra eső migrének száma egyenesen arányos a munkahelyemen töltöttekkel. Furcsa érzés ez, több mint négy évig bejártam egy helyre, megismertem az összes kollégát, néhánytól el is búcsúztunk időközben, rengeteg vicces dolog történt, még annál is több kis összeesküvéssel – mert hát az a főnökeim nem szeretik, ha a jóban vannak egymással a dolgozóik (= túl sok dráma, feleslegesen). Mégis ez volt az eddigi leghosszabb munkahelyem, most pedig érzem, hogy vége. Egy idegen helyre járok már csak be, miközben lavírozok más cégek HR irodái közt. És ez nem egyszerű, mert kicsit úgy érzem, hogy mindenhonnan azt kapom, hogy milyen nem vagyok.

“Felvennélek, de nem vagy elég laza erre a helyre…” – nem vicc, ezt így megmondták. A másik helyen meg sportosabb kollégát keresnek. A harmadik már vette volna elő a szerződést, de várjunk csak, nincs jogsim? Akkor tárgytalan… 

Van ez a mondás, hogy minél rosszabbak a helyzet, annál jobban kell kinézni. Én inkább azt mondom, annál kedvesebbnek kell lenni, mert amit adsz – nem mindig, de az esetek nagy százalékában -, azt vissza is kapod az élettől. 

A héten, például, találkoztam az Ügynökkel, akivel még mindig többé-kevésbé semmilyen kapcsolat nem áll fenn, néha egy kicsit felidegesít, néha kicsit elálmodozom rajta róla, de ha egészen őszinte akarok lenni már egy kicsit le is mondtam róla. Szóval, bejött a maga két méterével meg a szép kék szemeivel, én meg azzal a lendülettel nekimentem egy szekrénynek (nem képletesen, szó szerint). Megemlítettem neki, hogyha az élet is úgy hozza, akkor én egy hónap múlva már máshol koptatom a klaviatúrát. És ez hozott valamiféle áttörést. Nem nagyot, félre ne értsétek, nem borult le a nagyságom előtt és nem vallotta be az összes csöpögős érzését irántam, de mintha az, hogy elmondtam neki ezt a titkot (a kedvenc főnökeim még nem tudják, hogy menekülőre fogom én is), egy kicsit kinyitotta volna őt is. És volt olyan pillanatunk, amire még a főnököm is azt mondta, hogy úgy látja, mintha több lenne itt kollegális dolgoknál. Szóval, a remény hal meg utoljára. (Tényleg, remény halakat hol lehet fogni? Elmennék pecázni a szabadidőmben…)

Aztán a zene mentett meg egy kicsit. Péntek este, szabadtér, nem kicsit alter koncert, rozé fröccsel a kezükben dülöngélő bölcsészek közt. Sosem gondoltam volna, hogy élvezném, vagy egyáltalán átérezném vérbeli poptimistaként, mégis a nyár estéknek van ez a varázsa, ami ha elkap, hajnalig tudnék táncolni megállás nélkül. És tényleg, körülnéztem, mindenki ugrált, boldog volt, táncolt, engem meg megszállt az ihlet. Hirtelen elleptek az ötletek a soha el nem készülő regényemmel kapcsolatban és ez valami hihetetlen, mert hetek óta azon kattogtam, hogy kukázni kellene az egészet. Au revoir, három és fél év munkája mehet le a klotyón. De nem! Azok a szavak csak nem hagyták magukat!

És ha már szavak, van ez a kis rigolyám, hogy a kedvenc angol regényeimet akkor is megveszem magyarul, ha már ezerszer olvastam az eredeti kiadást. A héten pont egy ilyen könyv jelent meg itthon, haza is hoztam és hogy reklámozzam egy kicsit, kiraktam az Instámra, ma pedig írt az írónője. Nekem. Nemcsak egy automatikus üzenet volt, vagy valami hasonló, hanem tényleg nagyon örült neki, hogy láthatta a magyar verziót a “gyermekéből” (érthető, én is örülnék a helyében) és ezután egy kicsit elmerengtünk a könyveken és az íráson. És megegyeztünk, hogy a könyvmolyok a legjobb emberek a világon.

Szóval, mostanában divatos fordulattal élve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. A héten realizálódott bennem, hogy lesz egy szuper új állásom, ahova pontosan én fogok kelleni, egy fantasztikus pasim, akinek pontosan én fogok kelleni és mostmár készen állok, hogy beteljesítsem a legnagyobb gyerekkori álmom. És amíg ezeket elérem, addig hálás vagyok, hogy az ilyen apró kis csodák körülvesznek a mindennapokban.

Meg a zene, mert a zene az kell…

Nagy a baj. Kitudódott a családomban, hogy erőteljesen oda vagyok valakiért (lásd: Az Ügynök) és kőkeményen lecsaptak rám az őseim. Mindehhez pedig mi lett volna a legjobb időpont, ha nem a vasárnapi ebéd. Elvégre nincs is szebb annál, mikor a húsleves és a rántott hús saláta felett épp azt vitatjuk meg, hogy kivel nem fog járni a kislányuk. Esküszöm, nagyobb értelme lett volna arról beszélgetni, hogy mire költjük majd az ötöslottó főnyereményünket, amit egészen biztosan megnyerünk. Úszni fogunk a pénzben, mint Dagobert bácsi, csak az aprók helyett húszezresekkel lesz feltöltve a medencénk. Vagy amikor Mokka kutyánkkal együtt filozofálgatunk majd és a kis nem létező bolhafészek vitába száll velünk Freud felvetéseivel kapcsolatban.  Ugye, hogy pont olyan valószínű, minthogy valaha szóba áll velem Az Ügynök?

Viszont ez a beszélgetés egészen kuriózumszámba ment, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk pasikról a szüleimmel. És ennek jó oka van. Az egész valahogy 14-15 éves korom környékén kezdődhetett, mikor is apám elővette a ritkán használt komoly arckifejezését, leültetett, mondván, nem tudja, épp mennyi az annyi és hogy állok a témával, de itt az ideje annak a bizonyos felvilágosításnak. Én pedig visszakérdeztem, hogy: “Mit szeretnél tudni?” – Ugye mondanom sem kell, hogy én voltam ezután az egyetlen az osztályomban, akinek nem kellett végigülni a kellemetlen szülői beszélgetést a méhekről, a bibékről meg a hasonló marhaságokról.

A következő beszélgetés pár hónappal később esett  meg, egy egészen komikus ügy kapcsán. Leütöttem a srácot, aki bejött a középiskolában. Nem direkt, esküszöm. Csak annyira elbambultam tesiórán, hogy amikor palánkra kellett volna dobni, hogy véletlenül őt találtam el. Mondanom sem kell, megjártam az orvosi szobától az igazgatóiig minden lehetséges helyet és hát bizony intőt is kaptam a dolog miatt. Aztán otthon még nagy röhögések közepette megkaptam, hogy az oviban volt utoljára menő, ha hajhúzogatással és sértegetésekkel csajozott/pasizott valaki, lehet, hogy kifinomultabb technikával kéne próbálkoznom. Köszi apu, tényleg, erre egyáltalán nem gondoltam.

Jöttek végül a dübörgő húszas évek és velük együtt a nagy szerelmem. Szerelmeim. Mindegy. Hasonló helyzet volt, mint most, bejött a srác, már egész jóba is voltunk. Egész nap széles vigyorral a fejemen járkáltam, és ez anyumnak is feltűnt. Kérdezte, hogy mi a helyzet kislányom, csaknem pasi van a dologban? Én meg nagy lelkesen előkaptam a telefonomat, kikutattam a fotóját, sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlenül különleges arca volt, a mai napig oda meg vissza vagyok, ha meglátom. Büszkén feszítettem, hogy na-na-na, ő az, akivel alakulgat valami. Erre anyum elfanyalodva csak ennyit kérdezett: jobb nincs? 

Képzelhetitek, hogy a kanál is megállt a számban, mikor apám megszólalt ebédnél: Hallom, bejön neked valami magas srác? És van már valami? – és még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már folytatta, hogy hát azért már igencsak meg kellene állapodni, különben is még azelőtt neki akar állni unokázni, hogy totyogós vénemberré válna. Erre persze a mamám is felkapta a fejét és ragyogó arccal nézett rám: Jön a baba?

Ha a szemforgatás kardiózásnak számítana, biztos, hogy fogytam volna pár kilót ebben a szorult helyzetben. De elmagyaráztam mindenkinek, hogy nem és nem, senki nem jön be (jó, egy kis hazugság belefér, ha menteni kell a bundánkat, nem?), a baba meg jelen pillanatban nem jön ki, ha valami, maximum gondterhes vagyok. Fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Most vegyük úgy, hogy egy tudatos döntés végett vagyok szingli. Ami nem az én döntésem, mondjuk. 

Anyám egyből hozzátette, hogy jó, hát semmi baj, majd jön az igazi. De mi lenne, ha beugranék a kisboltba valamelyik nap? Ott dolgozik az a helyes srác, akibe szerelmes voltam általános iskolában. Dávidnak hívták és tényleg helyes volt, de van egy érzésem, hogy a felesége, akit múlt nyáron vett el, nem ugrált volna örömében, ha én kissé szuggesztíven érdeklődtem volna a felvágottak és a virslik hogyan létéről… 

Mire a desszerthez értünk, tisztáztam inkább, hogy ha tudniuk kell bárkiről, majd kapnak esküvői meghívót, előtte semmiképp nem találkozhatnak az eljövendőbelimmel. Nem és nem.

Ha van dolog, amit utálok, az a közösségi média. Persze-persze, én is fenn lógok állandóan az Instán meg a Facebookon, serényen pakolgatom a kis pinjeimet Pinterestre és igen-igen, lassan a Tinder-sztorijaimat is elkezdem megosztani. Ugyanakkor veszélyes is tud lenni a közösségi háló, mert könnyen belegabalyodhatunk és ki tudja, hogy ki húz ki majd belőle!? 

Van ez a jó/rossz (húzza alá mindenki a maga szerint megfelelőt) szokásom, hogy egy óra alatt bárkiről, kvázi bármi infót megtalálok az interneten. Egyrészt mert kíváncsi nő vagyok, másrészt meg némi firkász vér is csörgedezik az ereimben. Szóval, igen, számtalan barátnőt megkíméltem már a szíve összetörésétől, vagy lenyomoztam már olyan cégeket, akik le akartak volna húzni. És persze, néha-néha a kiszemeltjeimre is rá szoktam keresni. Ki nem?

Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet. Akár negatív, akár pozitív infó bukkan fel, mindennek megvan a maga helye és ideje, hogy kiderüljön – és ezeknek egyáltalán nem a közösségi médián kellene történni. És az a helyzet, hogy jól lebuktattam magam ma egy egyszerű kattintás segítségével.

Szóval, van ez a dolog, hogy Az Ügynök nem megy ki a fejemből. Beszéltünk azóta párszor, bár leginkább céges ügyekkel kapcsolatban, Facebookon is ismerősök lettünk, csak ő okosabbnak tűnik, mint én, mivel szinte semmit sem oszt meg az oldalon. Nem volt nehéz megtalálni őt Instagramon sem. Kevés kép, szimpatikus haverok, semmi csajos kép és akkor hirtelen betör a rémálom: lájkoltam egy fotóját. Pedig nem is követem. Mentségemre legyen, egy nagyon aranyos fotó. De most azért szeretném elásni magam a föld alá. (Vajon megmentene, ha így tennék?)

Persze, még mindig ott a lehetőség, hogy visszavonom, mintha mi sem történt volna, mintha az a kósza kis szív hopp hirtelen láthatatlanná vált volna, de annál azért én tökösebb csaj vagyok. Azt hiszem. Mindenesetre, ha keresnétek, éppen Kína felé ások egy járatot, mondjuk, úgy az elkövetkező 20 évben…