Ha a Tindert eddig felületesnek érezted, akkor van egy rossz hírem: nemrégiben ledobták az atombombát és nyitottak egy társkeresőt, ahova csak szép emberek kerülhetnek be. Hogy ez mit takar? A jó fene se tudja, komolyan. 

A szepvagy.hu oldalon (persze, ez nem a reklám helye) a már bejutott szép emberek állítólag megszavazzák, hogy szépnek találnak-e egy-egy új jelentkezőt és ha megfelelő pontszámot kapott az illető, már vonulhat is be a szépséges szépek csarnokába, hogy lehetőleg egy hasonlóan szép ember legyen a párja. Vagy hasonlóan szép barátokat találjon. Értitek, az Instagramra kellenek a lájkok, azt meg az egyszerű halandó barátokkal kevésbé lehet szerezni… 

Unottan meredtem ki a villamos ablakán, mikor először megláttam a plakátot. Első reakcióként elfogott a méla undor, de kíváncsi emberként annyi kérdés ugrott be hirtelen. Miért van 2019-ben erre szükség? Befuccsolt a Puncs és kellett egy másik hely, ahova a cicababák átköltözhetnek, vagy mi? De talán a legfontosabb: mi alapján mérik a szépséget? Na nem azért, mert be akarnék kerülni, csak egyszerűen érdekel, hogy mi a mérce? Mihalik Enikő vagy Quasimodo?

Jó, persze, ne legyünk álszentek. Az insta-csajok korában nem nehéz kitalálni, hogy kik és pontosan milyen paraméterekkel fordulhatnak meg ezen az oldalon. Elég  Attól, hogy hat kiló sminkben, jó fényviszonyok mellett sikerült egy bomba szelfit lőni, még lehetek a Loch Ness-i szörny, amikor reggel felkelek. Márpedig Charlie is megmondta már, hogy az aki szép, az reggel is szép. Jut eszembe, Charlie, neked milyen szempontok alapján szép valaki, beszélgessünk már erről is el…

Ha bizony nem szavazzák meg a tagságodat a “szép emberek”, akkor pedig egy ilyen levelet kapsz ajándékba, melyet egy kedves ismerősöm (aki egyébként egy gyönyörű, csak nem ribancos lány) kapott: “Kedves XY! Sajnálattal értesítünk, hogy a szavazás befejeződött, és a többiek úgy döntöttek, hogy nem vagy ELÉG SZÉP ahhoz, hogy a közösség tagja legyél. Kérjük, próbálkozz máshol a párkereséssel!” – szerintem már a levél stílusa is beszédes a tagokkal kapcsolatban. 

Nehéz bármit is mondani erre, főleg egy olyan társadalomban, ahol egyre nő a szorongással küzdő emberek száma. Mennyien küzdenek önbizalom problémákkal, és hányan külső megerősítésekből “nyerik” átmenetileg az önbizalmukat. Mert sajnos, sokan vannak azok, akik lájkokban és a képeik alatt hagyott “jaj de szép vagy” kommentekben mérik a saját  magukat jó nőnek vagy pasinak, Tényleg szüksége van még egy ilyen lájkvadász közösségre? 

2019-ben még mindig ott tartunk, hogy külső tulajdonságok alapján elbírálunk és kirekesztünk másokat? 

Persze, most biztos van, aki azt mondja, hogy csak fanyalgok, mert én úgysem kerülnék be az oldalra. Igazad van, nem kerülnék be az oldalra, mert nem is akarnék ilyen felszínes kritérium alapján párt keresni magamnak. (Bár van egy teszt, amit meg fogok csinálni, csakhogy bizonyíthassam az igazamat, de erről majd később) Vegyük újra: társkeresőről van szó. Akárki is (lesz) a társam, egészen biztos, hogy nem a kocka hasa vagy a széles vállai fognak dönteni abban, hogy szeretem-e vagy sem.

Főleg, ha belegondolunk, hogy mindenki megöregszik egyszer és bizony, 70 évesen már nem az fog számítani, hogy hány lájkot kaptunk a közös képeinkre, hanem hogy együtt, csak mi ketten milyen életet éltünk. Mennyire szeretett? Mennyire becsült? Mennyire állt mellettem a nehéz pillanatokban? Na, ugye, hogy ezek után teljesen mindegy, hogy mennyire volt szép… 

Mikor belevágtam a harmadik X-be, azt hittem, hogy a pasikeresés lesz a legnehezebb feladat a napjaimba. Aztán jött az élet, ahogy szokott, jó ízesen képen röhögött, ha jól láttam még be is mutatott nekem, és most úgy néz ki, hogy ideje átállnom a társkeresőkről az álláskeresőkre. Mondjuk, minden rosszban van valami jó: ebben az esetben már több “randit” sikerült összehoznom, mint a Tinder berkeiből. De az igazi még mindig várat magára…

Tényleg olyan ez, mint a randizás: kezdetnek előkaparja az ember lánya a legjobb fotóját (“Kit érdekel, ha ezer éves? Akkor még kedvesnek és lelkesnek tűntem!”), rávágja az adatlapjára (vagyis az önéletrajzára), leírja a legfontosabb tudnivalókat, kihagyva a kínos részleteket az előző kapcsolatáról munkaadójáról, aztán feltölti azt az oldalra, ahol a kereslet meg a kínálat találkozik, aztán jobbra húzások helyett jönnek a Jelentkezem gombok.

Egy szavam nem lehet, viszonylag sok HR-osztályon turnéztam mostanában. Jó esetben. Nem mindig volt HR. Sőt, itt-ott még osztály sem. 

Azt hiszem, a memóriámba pontosan beleégett az a pillanat, amikor a XV. kerület egy mellékutcájába fordultam be. Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy a körúton túl már a vidék mezői terülnek el, de kicsit beleborzongtam, hogy ha már a nyári napsütésben is úgy néz ki a környék, mintha a Walking Dead legutóbbi évadát forgatták volna ott, akkor milyen lenne egy sötét, rideg, decemberi estén hazacsoszogni onnan. De ne legyünk előítéletesek! Lehet, hogy maga a hely meg emberünk, akihez mennem kell, fantasztikus lesz. (Jaj, Leo, te kis naiv…)

Egy életunt fazon várt, aki inkább tűnt hentesnek, mint egy komoly lakberendezési cég vezetőjének, beterelt a nyolcvanas évekből (Vagy talán az őskorból?) ránk maradt öreg irodaházba, egy hosszú, sötét folyosón kísért, még ilyen jó kis filmesen villogott is a neon felettünk, majd leültetett a dohos irodájában és kezdődött a kihallgatás.

Ki vagyok? Teljesen. Mit csináltam eddig? Hát anyám szerint kellett volna már rég fognom egy öreg milliomost, de mivel nincsenek meg hozzá a testi adottságaim, avagy három bombanőt is kitennék, inkább újságírásra meg később marketingre adtam a fejem. Miért pont velük szeretnék dolgozni? Hát, erre fogcsikorgatva sem tudtam jó választ adni, így el is váltak csakhamar az útjaink. Hazafelé taxival mentem.

Aztán pont pár napja történt, behívtak egy menő kis céghez, az irodájuk a 33-as szám alatt volt található, azaz pontosabban, egyáltalán nem volt található, ugyanis a kereszteződés egyik felén még a 31-es szám díszelgett, a másikon meg már a 35. Néztem is, mint Pistike az IMAX-ben, aztán befordult mellettem egy srác, aki sporttáskát cincált. Ez. Az. Sporttáska. Ugyanabban az épületben van egy edzőterem is!

Csak remélni tudom, hogy a srác nem vette magára a dolgot, hogy elkezdtem követni, egyáltalán nem volt az esetem (bár mint tudjuk, mostanában egy emberre korlátozódik az esetem épp) és szerencsére, jó helyre is vezetett.

Vagyis… a jó azért elég képlékeny fogalom. A hely maga egészen más volt, mint az előzőnél, kedves, mosolygós hölgy bevezetett az ügyvezetőhöz, aki cirka 160 centi lehetett. Végigmért tetőtől talpig a találkozásunkkor és azt hiszem, úgy döntött, valamivel kompenzálnia kell a laza 30 centi különbséget, ami köztünk adódott, úgyhogy a pasi úgy döntött, minden szavamba bele fog kötni. Mindbe. Szerintem még azt is megkérdőjelezte, hogy az-e a nevem, amit mondtam. És végén jött a nagy döfés. Hozta a laza start-upos főnököt: “Tudod, az a helyzet, hogy rád nézek és nem látom benned azt a lazaságot, ami mindannyiunkban megvan itt. És azt sem érzem, hogy egy hullámhosszon lennénk, pedig az nagyon fontos a coachom szerint.”

Vajon, ha szereztem volna neki egy kis sámlit, az segített volna neki egy hullámhosszra kerülni? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg…

Hívjatok menthetetlen romantikusnak, de néha egyetlen őszinte pillanat is el tudja telíteni a szívem napokra. Főleg egy olyan időszakban, amikor az egy napra eső migrének száma egyenesen arányos a munkahelyemen töltöttekkel. Furcsa érzés ez, több mint négy évig bejártam egy helyre, megismertem az összes kollégát, néhánytól el is búcsúztunk időközben, rengeteg vicces dolog történt, még annál is több kis összeesküvéssel – mert hát az a főnökeim nem szeretik, ha a jóban vannak egymással a dolgozóik (= túl sok dráma, feleslegesen). Mégis ez volt az eddigi leghosszabb munkahelyem, most pedig érzem, hogy vége. Egy idegen helyre járok már csak be, miközben lavírozok más cégek HR irodái közt. És ez nem egyszerű, mert kicsit úgy érzem, hogy mindenhonnan azt kapom, hogy milyen nem vagyok.

“Felvennélek, de nem vagy elég laza erre a helyre…” – nem vicc, ezt így megmondták. A másik helyen meg sportosabb kollégát keresnek. A harmadik már vette volna elő a szerződést, de várjunk csak, nincs jogsim? Akkor tárgytalan… 

Van ez a mondás, hogy minél rosszabbak a helyzet, annál jobban kell kinézni. Én inkább azt mondom, annál kedvesebbnek kell lenni, mert amit adsz – nem mindig, de az esetek nagy százalékában -, azt vissza is kapod az élettől. 

A héten, például, találkoztam az Ügynökkel, akivel még mindig többé-kevésbé semmilyen kapcsolat nem áll fenn, néha egy kicsit felidegesít, néha kicsit elálmodozom rajta róla, de ha egészen őszinte akarok lenni már egy kicsit le is mondtam róla. Szóval, bejött a maga két méterével meg a szép kék szemeivel, én meg azzal a lendülettel nekimentem egy szekrénynek (nem képletesen, szó szerint). Megemlítettem neki, hogyha az élet is úgy hozza, akkor én egy hónap múlva már máshol koptatom a klaviatúrát. És ez hozott valamiféle áttörést. Nem nagyot, félre ne értsétek, nem borult le a nagyságom előtt és nem vallotta be az összes csöpögős érzését irántam, de mintha az, hogy elmondtam neki ezt a titkot (a kedvenc főnökeim még nem tudják, hogy menekülőre fogom én is), egy kicsit kinyitotta volna őt is. És volt olyan pillanatunk, amire még a főnököm is azt mondta, hogy úgy látja, mintha több lenne itt kollegális dolgoknál. Szóval, a remény hal meg utoljára. (Tényleg, remény halakat hol lehet fogni? Elmennék pecázni a szabadidőmben…)

Aztán a zene mentett meg egy kicsit. Péntek este, szabadtér, nem kicsit alter koncert, rozé fröccsel a kezükben dülöngélő bölcsészek közt. Sosem gondoltam volna, hogy élvezném, vagy egyáltalán átérezném vérbeli poptimistaként, mégis a nyár estéknek van ez a varázsa, ami ha elkap, hajnalig tudnék táncolni megállás nélkül. És tényleg, körülnéztem, mindenki ugrált, boldog volt, táncolt, engem meg megszállt az ihlet. Hirtelen elleptek az ötletek a soha el nem készülő regényemmel kapcsolatban és ez valami hihetetlen, mert hetek óta azon kattogtam, hogy kukázni kellene az egészet. Au revoir, három és fél év munkája mehet le a klotyón. De nem! Azok a szavak csak nem hagyták magukat!

És ha már szavak, van ez a kis rigolyám, hogy a kedvenc angol regényeimet akkor is megveszem magyarul, ha már ezerszer olvastam az eredeti kiadást. A héten pont egy ilyen könyv jelent meg itthon, haza is hoztam és hogy reklámozzam egy kicsit, kiraktam az Instámra, ma pedig írt az írónője. Nekem. Nemcsak egy automatikus üzenet volt, vagy valami hasonló, hanem tényleg nagyon örült neki, hogy láthatta a magyar verziót a “gyermekéből” (érthető, én is örülnék a helyében) és ezután egy kicsit elmerengtünk a könyveken és az íráson. És megegyeztünk, hogy a könyvmolyok a legjobb emberek a világon.

Szóval, mostanában divatos fordulattal élve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. A héten realizálódott bennem, hogy lesz egy szuper új állásom, ahova pontosan én fogok kelleni, egy fantasztikus pasim, akinek pontosan én fogok kelleni és mostmár készen állok, hogy beteljesítsem a legnagyobb gyerekkori álmom. És amíg ezeket elérem, addig hálás vagyok, hogy az ilyen apró kis csodák körülvesznek a mindennapokban.

Meg a zene, mert a zene az kell…