Nagy a baj. Kitudódott a családomban, hogy erőteljesen oda vagyok valakiért (lásd: Az Ügynök) és kőkeményen lecsaptak rám az őseim. Mindehhez pedig mi lett volna a legjobb időpont, ha nem a vasárnapi ebéd. Elvégre nincs is szebb annál, mikor a húsleves és a rántott hús saláta felett épp azt vitatjuk meg, hogy kivel nem fog járni a kislányuk. Esküszöm, nagyobb értelme lett volna arról beszélgetni, hogy mire költjük majd az ötöslottó főnyereményünket, amit egészen biztosan megnyerünk. Úszni fogunk a pénzben, mint Dagobert bácsi, csak az aprók helyett húszezresekkel lesz feltöltve a medencénk. Vagy amikor Mokka kutyánkkal együtt filozofálgatunk majd és a kis nem létező bolhafészek vitába száll velünk Freud felvetéseivel kapcsolatban. Ugye, hogy pont olyan valószínű, minthogy valaha szóba áll velem Az Ügynök?
Viszont ez a beszélgetés egészen kuriózumszámba ment, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk pasikról a szüleimmel. És ennek jó oka van. Az egész valahogy 14-15 éves korom környékén kezdődhetett, mikor is apám elővette a ritkán használt komoly arckifejezését, leültetett, mondván, nem tudja, épp mennyi az annyi és hogy állok a témával, de itt az ideje annak a bizonyos felvilágosításnak. Én pedig visszakérdeztem, hogy: “Mit szeretnél tudni?” – Ugye mondanom sem kell, hogy én voltam ezután az egyetlen az osztályomban, akinek nem kellett végigülni a kellemetlen szülői beszélgetést a méhekről, a bibékről meg a hasonló marhaságokról.
A következő beszélgetés pár hónappal később esett meg, egy egészen komikus ügy kapcsán. Leütöttem a srácot, aki bejött a középiskolában. Nem direkt, esküszöm. Csak annyira elbambultam tesiórán, hogy amikor palánkra kellett volna dobni, hogy véletlenül őt találtam el. Mondanom sem kell, megjártam az orvosi szobától az igazgatóiig minden lehetséges helyet és hát bizony intőt is kaptam a dolog miatt. Aztán otthon még nagy röhögések közepette megkaptam, hogy az oviban volt utoljára menő, ha hajhúzogatással és sértegetésekkel csajozott/pasizott valaki, lehet, hogy kifinomultabb technikával kéne próbálkoznom. Köszi apu, tényleg, erre egyáltalán nem gondoltam.
Jöttek végül a dübörgő húszas évek és velük együtt a nagy szerelmem. Szerelmeim. Mindegy. Hasonló helyzet volt, mint most, bejött a srác, már egész jóba is voltunk. Egész nap széles vigyorral a fejemen járkáltam, és ez anyumnak is feltűnt. Kérdezte, hogy mi a helyzet kislányom, csaknem pasi van a dologban? Én meg nagy lelkesen előkaptam a telefonomat, kikutattam a fotóját, sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlenül különleges arca volt, a mai napig oda meg vissza vagyok, ha meglátom. Büszkén feszítettem, hogy na-na-na, ő az, akivel alakulgat valami. Erre anyum elfanyalodva csak ennyit kérdezett: jobb nincs?
Képzelhetitek, hogy a kanál is megállt a számban, mikor apám megszólalt ebédnél: Hallom, bejön neked valami magas srác? És van már valami? – és még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már folytatta, hogy hát azért már igencsak meg kellene állapodni, különben is még azelőtt neki akar állni unokázni, hogy totyogós vénemberré válna. Erre persze a mamám is felkapta a fejét és ragyogó arccal nézett rám: Jön a baba?
Ha a szemforgatás kardiózásnak számítana, biztos, hogy fogytam volna pár kilót ebben a szorult helyzetben. De elmagyaráztam mindenkinek, hogy nem és nem, senki nem jön be (jó, egy kis hazugság belefér, ha menteni kell a bundánkat, nem?), a baba meg jelen pillanatban nem jön ki, ha valami, maximum gondterhes vagyok. Fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Most vegyük úgy, hogy egy tudatos döntés végett vagyok szingli. Ami nem az én döntésem, mondjuk.
Anyám egyből hozzátette, hogy jó, hát semmi baj, majd jön az igazi. De mi lenne, ha beugranék a kisboltba valamelyik nap? Ott dolgozik az a helyes srác, akibe szerelmes voltam általános iskolában. Dávidnak hívták és tényleg helyes volt, de van egy érzésem, hogy a felesége, akit múlt nyáron vett el, nem ugrált volna örömében, ha én kissé szuggesztíven érdeklődtem volna a felvágottak és a virslik hogyan létéről…
Mire a desszerthez értünk, tisztáztam inkább, hogy ha tudniuk kell bárkiről, majd kapnak esküvői meghívót, előtte semmiképp nem találkozhatnak az eljövendőbelimmel. Nem és nem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: