Ha van dolog, amit utálok, az a közösségi média. Persze-persze, én is fenn lógok állandóan az Instán meg a Facebookon, serényen pakolgatom a kis pinjeimet Pinterestre és igen-igen, lassan a Tinder-sztorijaimat is elkezdem megosztani. Ugyanakkor veszélyes is tud lenni a közösségi háló, mert könnyen belegabalyodhatunk és ki tudja, hogy ki húz ki majd belőle!?
Van ez a jó/rossz (húzza alá mindenki a maga szerint megfelelőt) szokásom, hogy egy óra alatt bárkiről, kvázi bármi infót megtalálok az interneten. Egyrészt mert kíváncsi nő vagyok, másrészt meg némi firkász vér is csörgedezik az ereimben. Szóval, igen, számtalan barátnőt megkíméltem már a szíve összetörésétől, vagy lenyomoztam már olyan cégeket, akik le akartak volna húzni. És persze, néha-néha a kiszemeltjeimre is rá szoktam keresni. Ki nem?
Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet. Akár negatív, akár pozitív infó bukkan fel, mindennek megvan a maga helye és ideje, hogy kiderüljön – és ezeknek egyáltalán nem a közösségi médián kellene történni. És az a helyzet, hogy jól lebuktattam magam ma egy egyszerű kattintás segítségével.
Szóval, van ez a dolog, hogy Az Ügynök nem megy ki a fejemből. Beszéltünk azóta párszor, bár leginkább céges ügyekkel kapcsolatban, Facebookon is ismerősök lettünk, csak ő okosabbnak tűnik, mint én, mivel szinte semmit sem oszt meg az oldalon. Nem volt nehéz megtalálni őt Instagramon sem. Kevés kép, szimpatikus haverok, semmi csajos kép és akkor hirtelen betör a rémálom: lájkoltam egy fotóját. Pedig nem is követem. Mentségemre legyen, egy nagyon aranyos fotó. De most azért szeretném elásni magam a föld alá. (Vajon megmentene, ha így tennék?)
Persze, még mindig ott a lehetőség, hogy visszavonom, mintha mi sem történt volna, mintha az a kósza kis szív hopp hirtelen láthatatlanná vált volna, de annál azért én tökösebb csaj vagyok. Azt hiszem. Mindenesetre, ha keresnétek, éppen Kína felé ások egy járatot, mondjuk, úgy az elkövetkező 20 évben…
Kommentek