Oké-oké, még egy kis szipogás, aztán ígérem, rátérek a fényes jelenre meg arra, ami jön, de lássuk be, a jövővel foglalkozni elég nehéz, ha a múlt nincs végérvényesen lezárva. Pár hónapja még azt hittem, hogy az én kis kiszemeltemmel ilyenkorra már meglesz az a bizonyos happy end. És spoiler alert: meg is lett. Csak nem teljesen úgy, ahogy én azt elterveztem.
Szóval, volt nekem egy crushom. Szó szerint. Nem használnék ilyen ékes magyar szót rá, ha lenne jobb, de ha megnézzük az angol jelentést: szétzúz. Ez volt ő. Darabjaimra hordott hosszú időn át, de össze is rakott, csak közben valami furcsa kirakóssá váltam mellette.
Olyan új dolgokat tanultam meg magamról (jót és rosszat egyaránt), ami nélküle nem igazán ment volna.
Voltak sztorijaink, de ha bárki kérdezi, azok csak városi legendák. Ráadásul, nem is azok a fajták, melyek harsognak a házak falairól. Egy-két sötét klub azért tudna mesélni, de mindegy már.
Még mindig emlékszem arra a pillanatra, mikor először megláttam. A Deák és a Vörösmarty közt álltam egy barátnőmmel, esküdözött, hogy mindjárt itt lesz, csak adjak még pár percet. Szeptember volt, hűvös este, nem sok kedvem volt megfagyni egy ismeretlen miatt.
Aztán a távolban feltűnt a nyúlánk alakja, kócos haja és a fura kabátja. Mint valami hippi. Vagy földönkívüli. Nem is tudom, melyik illik jobban rá. Az biztos, hogy bennem valami azonnal robbant – és ilyet azóta is csak egyszer éreztem, nemrég.
Amikor az estének vége lett, nem cseréltünk számot, abban sem voltam egészen biztos, hogy a nevemre emlékszik-e. Ki gondolta volna, hogy aztán az élet újra és újra egymás mellé sodor majd minket?
Hosszú idő telt el azóta, de a fene se vette észre, mert hát őrült és szenvedélyes volt az egész. Áztam az esőben, rohantunk egymás karjaiba, mint a filmek nagy jeleneteiben, máskor meg szégyenlősködtünk, mint a gyerekek, hirtelen rájöttem, hogy odavagyok érte, aztán soha többé nem akartam találkozni vele. Láttam a legmélyebb pillanataiban, meg a magasban is. Volt hogy együtt ittunk, máskor pedig együtt hittünk valamiben, aminek esélye sem volt.
Végül mindig elengedtem, mert tudtam, hogy úgyis lesz egy újabb napunk vagy esténk együtt. Mígnem eljött a pillanat, amiből már sosem lesz több. Szilveszter előtt pár nappal, egy újabb klub, egy újabb történet, ami beírta magát a “legőrültebb esték” nagykönyvébe. Pozitívan indult az egész, esküszöm, egész el tudtam hitetni magammal, hogy na most, akkor most egyenesbe jön majd minden. Ő meg elmondta, hogy tudja, hogy mennyire szeretem.
Ott álltunk a parton, hajnali valamikor, a karjába kapaszkodtam, ő meg mélyen a szemembe nézett és azt kérdezte: “Ugye, találkozunk jövőre?”
“Aha, jövőre.” – mondtam, de láttam a tekintetén, hogy ahogy én, ő sem hiszi már ezt el. Mindig volt egy holnap, csak a mindignek valahogy vége lett, mert sehova sem vezet ez az egész. És ezzel a gondolattal valahogy helyre is került a furcsa kis kirakósunk utolsó darabja.
Pár napja láttam megint a belvárosban, és már nem ütött szíven. Nem akartam odarohanni hozzá, mint régen. Ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit talán kerültem is, csakhogy ne fussunk össze. És jó ez így. Szívből remélem, hogy megtalálja egyszer amit/akit keres. Ahogy azt is tudom, hogy én is meg fogom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: