Ha a Tindert eddig felületesnek érezted, akkor van egy rossz hírem: nemrégiben ledobták az atombombát és nyitottak egy társkeresőt, ahova csak szép emberek kerülhetnek be. Hogy ez mit takar? A jó fene se tudja, komolyan. 

A szepvagy.hu oldalon (persze, ez nem a reklám helye) a már bejutott szép emberek állítólag megszavazzák, hogy szépnek találnak-e egy-egy új jelentkezőt és ha megfelelő pontszámot kapott az illető, már vonulhat is be a szépséges szépek csarnokába, hogy lehetőleg egy hasonlóan szép ember legyen a párja. Vagy hasonlóan szép barátokat találjon. Értitek, az Instagramra kellenek a lájkok, azt meg az egyszerű halandó barátokkal kevésbé lehet szerezni… 

Unottan meredtem ki a villamos ablakán, mikor először megláttam a plakátot. Első reakcióként elfogott a méla undor, de kíváncsi emberként annyi kérdés ugrott be hirtelen. Miért van 2019-ben erre szükség? Befuccsolt a Puncs és kellett egy másik hely, ahova a cicababák átköltözhetnek, vagy mi? De talán a legfontosabb: mi alapján mérik a szépséget? Na nem azért, mert be akarnék kerülni, csak egyszerűen érdekel, hogy mi a mérce? Mihalik Enikő vagy Quasimodo?

Jó, persze, ne legyünk álszentek. Az insta-csajok korában nem nehéz kitalálni, hogy kik és pontosan milyen paraméterekkel fordulhatnak meg ezen az oldalon. Elég  Attól, hogy hat kiló sminkben, jó fényviszonyok mellett sikerült egy bomba szelfit lőni, még lehetek a Loch Ness-i szörny, amikor reggel felkelek. Márpedig Charlie is megmondta már, hogy az aki szép, az reggel is szép. Jut eszembe, Charlie, neked milyen szempontok alapján szép valaki, beszélgessünk már erről is el…

Ha bizony nem szavazzák meg a tagságodat a “szép emberek”, akkor pedig egy ilyen levelet kapsz ajándékba, melyet egy kedves ismerősöm (aki egyébként egy gyönyörű, csak nem ribancos lány) kapott: “Kedves XY! Sajnálattal értesítünk, hogy a szavazás befejeződött, és a többiek úgy döntöttek, hogy nem vagy ELÉG SZÉP ahhoz, hogy a közösség tagja legyél. Kérjük, próbálkozz máshol a párkereséssel!” – szerintem már a levél stílusa is beszédes a tagokkal kapcsolatban. 

Nehéz bármit is mondani erre, főleg egy olyan társadalomban, ahol egyre nő a szorongással küzdő emberek száma. Mennyien küzdenek önbizalom problémákkal, és hányan külső megerősítésekből “nyerik” átmenetileg az önbizalmukat. Mert sajnos, sokan vannak azok, akik lájkokban és a képeik alatt hagyott “jaj de szép vagy” kommentekben mérik a saját  magukat jó nőnek vagy pasinak, Tényleg szüksége van még egy ilyen lájkvadász közösségre? 

2019-ben még mindig ott tartunk, hogy külső tulajdonságok alapján elbírálunk és kirekesztünk másokat? 

Persze, most biztos van, aki azt mondja, hogy csak fanyalgok, mert én úgysem kerülnék be az oldalra. Igazad van, nem kerülnék be az oldalra, mert nem is akarnék ilyen felszínes kritérium alapján párt keresni magamnak. (Bár van egy teszt, amit meg fogok csinálni, csakhogy bizonyíthassam az igazamat, de erről majd később) Vegyük újra: társkeresőről van szó. Akárki is (lesz) a társam, egészen biztos, hogy nem a kocka hasa vagy a széles vállai fognak dönteni abban, hogy szeretem-e vagy sem.

Főleg, ha belegondolunk, hogy mindenki megöregszik egyszer és bizony, 70 évesen már nem az fog számítani, hogy hány lájkot kaptunk a közös képeinkre, hanem hogy együtt, csak mi ketten milyen életet éltünk. Mennyire szeretett? Mennyire becsült? Mennyire állt mellettem a nehéz pillanatokban? Na, ugye, hogy ezek után teljesen mindegy, hogy mennyire volt szép… 

Mikor belevágtam a harmadik X-be, azt hittem, hogy a pasikeresés lesz a legnehezebb feladat a napjaimba. Aztán jött az élet, ahogy szokott, jó ízesen képen röhögött, ha jól láttam még be is mutatott nekem, és most úgy néz ki, hogy ideje átállnom a társkeresőkről az álláskeresőkre. Mondjuk, minden rosszban van valami jó: ebben az esetben már több “randit” sikerült összehoznom, mint a Tinder berkeiből. De az igazi még mindig várat magára…

Tényleg olyan ez, mint a randizás: kezdetnek előkaparja az ember lánya a legjobb fotóját (“Kit érdekel, ha ezer éves? Akkor még kedvesnek és lelkesnek tűntem!”), rávágja az adatlapjára (vagyis az önéletrajzára), leírja a legfontosabb tudnivalókat, kihagyva a kínos részleteket az előző kapcsolatáról munkaadójáról, aztán feltölti azt az oldalra, ahol a kereslet meg a kínálat találkozik, aztán jobbra húzások helyett jönnek a Jelentkezem gombok.

Egy szavam nem lehet, viszonylag sok HR-osztályon turnéztam mostanában. Jó esetben. Nem mindig volt HR. Sőt, itt-ott még osztály sem. 

Azt hiszem, a memóriámba pontosan beleégett az a pillanat, amikor a XV. kerület egy mellékutcájába fordultam be. Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy a körúton túl már a vidék mezői terülnek el, de kicsit beleborzongtam, hogy ha már a nyári napsütésben is úgy néz ki a környék, mintha a Walking Dead legutóbbi évadát forgatták volna ott, akkor milyen lenne egy sötét, rideg, decemberi estén hazacsoszogni onnan. De ne legyünk előítéletesek! Lehet, hogy maga a hely meg emberünk, akihez mennem kell, fantasztikus lesz. (Jaj, Leo, te kis naiv…)

Egy életunt fazon várt, aki inkább tűnt hentesnek, mint egy komoly lakberendezési cég vezetőjének, beterelt a nyolcvanas évekből (Vagy talán az őskorból?) ránk maradt öreg irodaházba, egy hosszú, sötét folyosón kísért, még ilyen jó kis filmesen villogott is a neon felettünk, majd leültetett a dohos irodájában és kezdődött a kihallgatás.

Ki vagyok? Teljesen. Mit csináltam eddig? Hát anyám szerint kellett volna már rég fognom egy öreg milliomost, de mivel nincsenek meg hozzá a testi adottságaim, avagy három bombanőt is kitennék, inkább újságírásra meg később marketingre adtam a fejem. Miért pont velük szeretnék dolgozni? Hát, erre fogcsikorgatva sem tudtam jó választ adni, így el is váltak csakhamar az útjaink. Hazafelé taxival mentem.

Aztán pont pár napja történt, behívtak egy menő kis céghez, az irodájuk a 33-as szám alatt volt található, azaz pontosabban, egyáltalán nem volt található, ugyanis a kereszteződés egyik felén még a 31-es szám díszelgett, a másikon meg már a 35. Néztem is, mint Pistike az IMAX-ben, aztán befordult mellettem egy srác, aki sporttáskát cincált. Ez. Az. Sporttáska. Ugyanabban az épületben van egy edzőterem is!

Csak remélni tudom, hogy a srác nem vette magára a dolgot, hogy elkezdtem követni, egyáltalán nem volt az esetem (bár mint tudjuk, mostanában egy emberre korlátozódik az esetem épp) és szerencsére, jó helyre is vezetett.

Vagyis… a jó azért elég képlékeny fogalom. A hely maga egészen más volt, mint az előzőnél, kedves, mosolygós hölgy bevezetett az ügyvezetőhöz, aki cirka 160 centi lehetett. Végigmért tetőtől talpig a találkozásunkkor és azt hiszem, úgy döntött, valamivel kompenzálnia kell a laza 30 centi különbséget, ami köztünk adódott, úgyhogy a pasi úgy döntött, minden szavamba bele fog kötni. Mindbe. Szerintem még azt is megkérdőjelezte, hogy az-e a nevem, amit mondtam. És végén jött a nagy döfés. Hozta a laza start-upos főnököt: “Tudod, az a helyzet, hogy rád nézek és nem látom benned azt a lazaságot, ami mindannyiunkban megvan itt. És azt sem érzem, hogy egy hullámhosszon lennénk, pedig az nagyon fontos a coachom szerint.”

Vajon, ha szereztem volna neki egy kis sámlit, az segített volna neki egy hullámhosszra kerülni? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg…

Hívjatok menthetetlen romantikusnak, de néha egyetlen őszinte pillanat is el tudja telíteni a szívem napokra. Főleg egy olyan időszakban, amikor az egy napra eső migrének száma egyenesen arányos a munkahelyemen töltöttekkel. Furcsa érzés ez, több mint négy évig bejártam egy helyre, megismertem az összes kollégát, néhánytól el is búcsúztunk időközben, rengeteg vicces dolog történt, még annál is több kis összeesküvéssel – mert hát az a főnökeim nem szeretik, ha a jóban vannak egymással a dolgozóik (= túl sok dráma, feleslegesen). Mégis ez volt az eddigi leghosszabb munkahelyem, most pedig érzem, hogy vége. Egy idegen helyre járok már csak be, miközben lavírozok más cégek HR irodái közt. És ez nem egyszerű, mert kicsit úgy érzem, hogy mindenhonnan azt kapom, hogy milyen nem vagyok.

“Felvennélek, de nem vagy elég laza erre a helyre…” – nem vicc, ezt így megmondták. A másik helyen meg sportosabb kollégát keresnek. A harmadik már vette volna elő a szerződést, de várjunk csak, nincs jogsim? Akkor tárgytalan… 

Van ez a mondás, hogy minél rosszabbak a helyzet, annál jobban kell kinézni. Én inkább azt mondom, annál kedvesebbnek kell lenni, mert amit adsz – nem mindig, de az esetek nagy százalékában -, azt vissza is kapod az élettől. 

A héten, például, találkoztam az Ügynökkel, akivel még mindig többé-kevésbé semmilyen kapcsolat nem áll fenn, néha egy kicsit felidegesít, néha kicsit elálmodozom rajta róla, de ha egészen őszinte akarok lenni már egy kicsit le is mondtam róla. Szóval, bejött a maga két méterével meg a szép kék szemeivel, én meg azzal a lendülettel nekimentem egy szekrénynek (nem képletesen, szó szerint). Megemlítettem neki, hogyha az élet is úgy hozza, akkor én egy hónap múlva már máshol koptatom a klaviatúrát. És ez hozott valamiféle áttörést. Nem nagyot, félre ne értsétek, nem borult le a nagyságom előtt és nem vallotta be az összes csöpögős érzését irántam, de mintha az, hogy elmondtam neki ezt a titkot (a kedvenc főnökeim még nem tudják, hogy menekülőre fogom én is), egy kicsit kinyitotta volna őt is. És volt olyan pillanatunk, amire még a főnököm is azt mondta, hogy úgy látja, mintha több lenne itt kollegális dolgoknál. Szóval, a remény hal meg utoljára. (Tényleg, remény halakat hol lehet fogni? Elmennék pecázni a szabadidőmben…)

Aztán a zene mentett meg egy kicsit. Péntek este, szabadtér, nem kicsit alter koncert, rozé fröccsel a kezükben dülöngélő bölcsészek közt. Sosem gondoltam volna, hogy élvezném, vagy egyáltalán átérezném vérbeli poptimistaként, mégis a nyár estéknek van ez a varázsa, ami ha elkap, hajnalig tudnék táncolni megállás nélkül. És tényleg, körülnéztem, mindenki ugrált, boldog volt, táncolt, engem meg megszállt az ihlet. Hirtelen elleptek az ötletek a soha el nem készülő regényemmel kapcsolatban és ez valami hihetetlen, mert hetek óta azon kattogtam, hogy kukázni kellene az egészet. Au revoir, három és fél év munkája mehet le a klotyón. De nem! Azok a szavak csak nem hagyták magukat!

És ha már szavak, van ez a kis rigolyám, hogy a kedvenc angol regényeimet akkor is megveszem magyarul, ha már ezerszer olvastam az eredeti kiadást. A héten pont egy ilyen könyv jelent meg itthon, haza is hoztam és hogy reklámozzam egy kicsit, kiraktam az Instámra, ma pedig írt az írónője. Nekem. Nemcsak egy automatikus üzenet volt, vagy valami hasonló, hanem tényleg nagyon örült neki, hogy láthatta a magyar verziót a “gyermekéből” (érthető, én is örülnék a helyében) és ezután egy kicsit elmerengtünk a könyveken és az íráson. És megegyeztünk, hogy a könyvmolyok a legjobb emberek a világon.

Szóval, mostanában divatos fordulattal élve, a helyzet nem jó, de nem is tragikus. A héten realizálódott bennem, hogy lesz egy szuper új állásom, ahova pontosan én fogok kelleni, egy fantasztikus pasim, akinek pontosan én fogok kelleni és mostmár készen állok, hogy beteljesítsem a legnagyobb gyerekkori álmom. És amíg ezeket elérem, addig hálás vagyok, hogy az ilyen apró kis csodák körülvesznek a mindennapokban.

Meg a zene, mert a zene az kell…

Egy ismerősöm mondott valami érdekeset újév napján. Mindenki arról posztolt, hogy milyen csodálatos éve volt, hogy mennyire fantasztikus minden és milyen reményteli, rózsaszín felhőkkel vág bele 2019-be. Én is írtam egy hasonló posztot, de abban sokkal inkább a valóság állt, hogy nem volt egyszerű év 2018. Majdnem kirúgtam, édesapámnál életveszélyes betegséget diagnosztizáltak és bizony két számomra fontos emberrel is elváltak az útjaink. És ez a lány megköszönte, hogy végre jött valaki, aki nem a mézes-mázas insta-valóságot mutatta meg, hanem őszinte volt a közösségi médián keresztül is. És ez elgondolkodtatott.

Alapvetően introvertált típus vagyok, szeretem az embereket és szeretek velük lenni, de egy-egy buli vagy hosszabb beszélgetés után egyszerűen szükségem van, hogy netflixezzek (chill nélkül) vagy egyszerűen csak egy délutánra a fejemet egy könyvbe temessem. Nem volt ez mindig így, szerintem ha gyerekként megkérdezték volna tőlem, hogy miért kell mindig produkálnom magamat, csak vihogva annyit válaszoltam volna, hogy IGEN! És ugráltam volna tovább, mint egy fáradhatatlan kis majom. Aztán az évek során kisebb-nagyobb sebek estek a szívemen és teljesen becsuktam. 

Anno kaptam is kritikát, mikor a stand-upos szárnyaimat próbálgattam (kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel), hogy érzik, hogy nagyon sok minden lenne még bennem, amit egyszerűen nem merek kiereszteni és ezen dolgoznom kellene mindenképp.

Mostanában kezdtem ezen gondolkodni, nem is igazán gondolkodni, csak jött egy ilyen érzés, hogy nyitnom kellene a világ felé. Végül is, mi lehet a legrosszabb dolog, ami megtörténhet, ha lapjaimat kiterítem magam elé és farkasszemet nézek az igazsággal? Becsapnak? Megtörtént. Kinevetnek? Megtörtént. Elárulnak? Megtörtént. Túléltem mindet? Persze! Akkor?

Vegyük, például, a már sokat emlegetett munkahelyi crushomat meg azt a hihetetlen okos pillanatot, amikor belájkoltam az egyik fotóját. Nagy hiba volt, ugyanakkor egy őszinte hiba. Ha ideállna elém és megkérdezné, hogy egyébként, mi is van akkor most, akkor is ugyanígy megmondanám, hogy “lájkolom”. Ugyanakkor a helyzet jelenlegi állása szerint ő meg annyira nem engem, de ez nem derült volna ki, ha nem történik egy ilyen kis baleset. Túlélem? Túl hát! Aztán lesz, ami lesz.

Vagy ugye, itt van ez a kis otthonom, ez a blog. Az egyik barátnőm mondta, hogy túl őszinte vagyok. A kedvenc Tinder-fiaskóm, a gyorséttermes fiú valahogy visszahallotta a sztorit, amit leírtam,  magára ismert és “megköszönte”, hogy megemlékeztem róla. Viccen kívül, nem volt problémája a dologgal, sőt inkább bocsánatot is kért, mert ahogy mondta, így utólag teljesen vállalhatatlan volt a viselkedése. 

És a kedvencem, tegnap megosztottam Instagramon egy idézetet egy könyvből, a könyv pedig a depresszióról és a szorongásról szól. Két milliszekundumba se telt, hogy kapjak egy sajnálkozó üzenetet, hogy jaj, szegény, nem is tudtam, hogy te is depressziós vagy. Egyébként, ilyet kirakni? El akarom rontani másnak is a hangulatát?

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy ha eddig vissza is fogtam magam, mostantól nincs több csend. Nincs több mozdulatlanság. Nincs több félelem. Ezentúl még inkább filter nélkül fogok élni. Fáj valami? Sírok. Örülök? Ugrálok, mint egy bolond és nem érdekel, hogy ki, mit gondol! Persze, ebbe lesz egy kis beleszólása a szorongásnak is (ami egyáltalán nem összekeverendő a depresszióval), de ha valamikor, most érzem, hogy meg tudom csinálni. A múlt év megtanított arra, hogy egy életünk van csak. Miért töltenénk azzal, hogy magunkba fojtanánk az igazságot, ami egyszer úgyis felszínre fog törni? Vagy ami még rosszabb, miért festenénk egy hamis képet magunkról?

Biztos, hogy lesz még száz és száz baklövésem, de maradok őszinte híve az életnek, insta-hazugságok nélkül.

Nagy a baj. Kitudódott a családomban, hogy erőteljesen oda vagyok valakiért (lásd: Az Ügynök) és kőkeményen lecsaptak rám az őseim. Mindehhez pedig mi lett volna a legjobb időpont, ha nem a vasárnapi ebéd. Elvégre nincs is szebb annál, mikor a húsleves és a rántott hús saláta felett épp azt vitatjuk meg, hogy kivel nem fog járni a kislányuk. Esküszöm, nagyobb értelme lett volna arról beszélgetni, hogy mire költjük majd az ötöslottó főnyereményünket, amit egészen biztosan megnyerünk. Úszni fogunk a pénzben, mint Dagobert bácsi, csak az aprók helyett húszezresekkel lesz feltöltve a medencénk. Vagy amikor Mokka kutyánkkal együtt filozofálgatunk majd és a kis nem létező bolhafészek vitába száll velünk Freud felvetéseivel kapcsolatban.  Ugye, hogy pont olyan valószínű, minthogy valaha szóba áll velem Az Ügynök?

Viszont ez a beszélgetés egészen kuriózumszámba ment, ugyanis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk pasikról a szüleimmel. És ennek jó oka van. Az egész valahogy 14-15 éves korom környékén kezdődhetett, mikor is apám elővette a ritkán használt komoly arckifejezését, leültetett, mondván, nem tudja, épp mennyi az annyi és hogy állok a témával, de itt az ideje annak a bizonyos felvilágosításnak. Én pedig visszakérdeztem, hogy: “Mit szeretnél tudni?” – Ugye mondanom sem kell, hogy én voltam ezután az egyetlen az osztályomban, akinek nem kellett végigülni a kellemetlen szülői beszélgetést a méhekről, a bibékről meg a hasonló marhaságokról.

A következő beszélgetés pár hónappal később esett  meg, egy egészen komikus ügy kapcsán. Leütöttem a srácot, aki bejött a középiskolában. Nem direkt, esküszöm. Csak annyira elbambultam tesiórán, hogy amikor palánkra kellett volna dobni, hogy véletlenül őt találtam el. Mondanom sem kell, megjártam az orvosi szobától az igazgatóiig minden lehetséges helyet és hát bizony intőt is kaptam a dolog miatt. Aztán otthon még nagy röhögések közepette megkaptam, hogy az oviban volt utoljára menő, ha hajhúzogatással és sértegetésekkel csajozott/pasizott valaki, lehet, hogy kifinomultabb technikával kéne próbálkoznom. Köszi apu, tényleg, erre egyáltalán nem gondoltam.

Jöttek végül a dübörgő húszas évek és velük együtt a nagy szerelmem. Szerelmeim. Mindegy. Hasonló helyzet volt, mint most, bejött a srác, már egész jóba is voltunk. Egész nap széles vigyorral a fejemen járkáltam, és ez anyumnak is feltűnt. Kérdezte, hogy mi a helyzet kislányom, csaknem pasi van a dologban? Én meg nagy lelkesen előkaptam a telefonomat, kikutattam a fotóját, sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlenül különleges arca volt, a mai napig oda meg vissza vagyok, ha meglátom. Büszkén feszítettem, hogy na-na-na, ő az, akivel alakulgat valami. Erre anyum elfanyalodva csak ennyit kérdezett: jobb nincs? 

Képzelhetitek, hogy a kanál is megállt a számban, mikor apám megszólalt ebédnél: Hallom, bejön neked valami magas srác? És van már valami? – és még mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már folytatta, hogy hát azért már igencsak meg kellene állapodni, különben is még azelőtt neki akar állni unokázni, hogy totyogós vénemberré válna. Erre persze a mamám is felkapta a fejét és ragyogó arccal nézett rám: Jön a baba?

Ha a szemforgatás kardiózásnak számítana, biztos, hogy fogytam volna pár kilót ebben a szorult helyzetben. De elmagyaráztam mindenkinek, hogy nem és nem, senki nem jön be (jó, egy kis hazugság belefér, ha menteni kell a bundánkat, nem?), a baba meg jelen pillanatban nem jön ki, ha valami, maximum gondterhes vagyok. Fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Most vegyük úgy, hogy egy tudatos döntés végett vagyok szingli. Ami nem az én döntésem, mondjuk. 

Anyám egyből hozzátette, hogy jó, hát semmi baj, majd jön az igazi. De mi lenne, ha beugranék a kisboltba valamelyik nap? Ott dolgozik az a helyes srác, akibe szerelmes voltam általános iskolában. Dávidnak hívták és tényleg helyes volt, de van egy érzésem, hogy a felesége, akit múlt nyáron vett el, nem ugrált volna örömében, ha én kissé szuggesztíven érdeklődtem volna a felvágottak és a virslik hogyan létéről… 

Mire a desszerthez értünk, tisztáztam inkább, hogy ha tudniuk kell bárkiről, majd kapnak esküvői meghívót, előtte semmiképp nem találkozhatnak az eljövendőbelimmel. Nem és nem.

Az ingyenes társkereső oldalak után önként vállaltam, hogy kutyás/macskás néniként fogom tengetni ezentúl a napjaimat. Ám mivel a főbérlőm még egy halat sem enged áthozni a küszöbön, így nincs mit tenni. Folytatódik a társkeresés. Na, de hol? 

Az esetek 90%-ában kézenfekvő válasz, hogy irány a Tinder – és nincs is ezzel baj. A naivak társaságát erősítem, mondván, hogy ott is rá lehet találni az igazira. És mielőtt rácáfolnátok, elmondom, Timi barátnőm is ott találta meg a jövendőbeli férjét. Sőt, még nekem is volt részem egy-két  Tinder-randiban, szóval nem lehetetlenről beszélünk. Ugyanakkor van ez a dolog a békákkal meg a csókokkal, az esetek nagyobb részében az derül ki, hogy a levelibéka az is marad.

És ez nem az én cinizmusom, hanem a nagy számok törvénye. Minél többen vannak egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy kifogsz egy idiótát, meg még egyet, vagy valakit, aki épp csak a szexre hajt. Nem olyan rég történt, fel-fel merészkedtem jobbra húztam, balra húztam, de ez a húspiac valahogy nem fogott meg. Aztán egy este láttam egy valamelyest ismerős arcot. Nem tudtam volna megmondani, honnan ismertem a képen látható csokifiút, de hát közel lakom a nyolckerhez, nem lepődnék meg semmin, ugye. És superlájkolt. Gondoltam, adjunk neki egy esélyt. 

Nem telt bele 5 percbe, már írt, hogy vagyok, mi a helyzet, mivel foglalkozom és azt kell mondanom, egy meglepően értelmes angol srácnak tűnt, csak valahogy a kocka nagyon gyorsan fordult és szinte csak magáról beszélt, hogy mennyire imád edzeni és nagyon figyelnie kell a külsejére, mert hát olyan a munkája. Aha. Meg egyébként minden évben csak pár hetet van itt az országban. Kitalálom mit csinál? 

Miért kellene kitalálnom? Teljesen egyértelmű volt: 0-24 imádta magát. Más munkára, szerintem, nem is nagyon volt már ideje. 

A beszélgetésünk csakhamar elhalt, aztán pár nap múlva hajnali egykor írt, hogy most fejezte be a forgatást és ha gondolom, találkozhatnánk. Pislogtam, hogy miért kellett ilyen hülye szöveggel felkelteni, aztán ránéztem az Instagram oldalára és ekkor kiderült, hogy egy Z-kategóriás kanadai színészről beszélünk, aki Magyarországon forgat.  Na már most, az egyik elsőszámú szabályom, hogy ha az illető egy picit is ismert, azonnal balra húzom, ha az illető egoista, szétválás jön. Még talán el is lehetett volna nézni ezeket, de elkövette a legnagyobb hibát: felébresztett éjjel. Not cool, brother. Ment is az instant unmatch.

Egy másik alkalommal azonban valóra váltotta az egyik tinilányos álmomat a Tinder. Nem viccelek. Elsőéves voltam a fősulin, mikor megláttam egy magashelyesszépszemű srácot a sulimban és rettenetesen oda voltam érte. Nyilván, semmi nem történt, ő is mással járt, én is. Aztán eltelt pár év, lediplomáztam és elkezdtem dolgozni, ja meg szakítottam is. Ez volt talán a legelső alkalom, hogy felmerészkedtem a Tinderre. És megláttam rajta ŐT. Jobbra húz, jobbra húz, jobbra húz és… match!

Én is bejöttem neki. Én. Szintén írt, napokig ment oda-vissza az üzenetváltás, de azért romantikus mesének ezt sem nevezhetném. Sokat mesélt arról, hogy mennyire fáj neki, hogy otthagyta az exe, meg hogy mennyire szerette az exét, meg hogy milyen pózokban csinálták az exével. Nem kérdeztem egyiket sem, csak ezek így kibuggyantak belőle, majd néha beírt egy egyébként veled mizu-t.

Ugyanakkor, fiatal voltam és nagyon akartam, hogy összejöjjön a tinilány álmom, úgyhogy beleegyeztem egy randiba. Nem választott helyet, úgyhogy az egyik kedvencemet ajánlottam. Hát legyen, ha más nincs – mondta, de húzta az orrát az itallapra. Inkább feldobta, hogy éhes, nem megyünk át valahova? Az Astoria egyik gyorséttermében kötöttünk ki, amíg én lefoglaltam egy helyet, ő kért magának két sajtburgert, leült velem szemben és csak annyit böffentett oda: te nem veszel magadnak semmit?

És ha itt még nem lenne elég a szenvedésekből, még mindig hittem, hogy meg lehet menteni a napot (ó 25 éves énem, de megcsapdosnálak most…) feldobtam, hogy sétáljunk ki a Dunához, úgyis mindjárt naplemente (ugye, mindig a romantika…). Így is történt, majd mondta, hogy az exével pár méterrel arrébb is csinálták egyszer, mint ahol állunk. Nem viccelek.

Egyébként, nem bánom ezeket a kis Tinder-bakikat sem, mert ha az igazit nem is találtam meg, az önbecsülésemen jelentősen lendítettek. Úgy tűnik, a mese néha nem a társkeresésről, hanem az önmagunk szeretetéről is szól…

Az a helyzet, hogy kissé frusztrált vagyok mostanában. (Ki hitte volna?)  Gondoltam hát, visszatérek a reggeli rutinomhoz és ismét nekikezdek a meditálásnak meditülésnek. És van ez a kép valahogy a meditációval meg a reggeli rutinnal kapcsolatban, hogy ragyogó kis unikornis lányoknak van csak ilyenje, akik egész nap ráérnek és nincs is jobb dolguk, mint mocsárturmixot inni némi avokádó toasttal körítve. Na ez nem így van, az olyan fajta zsiráfkornisoknak is van ilyenje, mint amilyen én vagyok. Feltéve, ha van rá elég idő és hagyják… 

Van egy álmom, tudjátok. Nem nagy, nem túlzó, csupán annyi, hogy egyszer egy hétköznapon nem ver fel az ébresztőm, hanem érzem, hogy a forró, nyári napfény süti az arcom és lassan ébrednem kell. Magamtól kinyílnak a boci szemeim, lehet, hogy abban a pillanatban káromkodok is egyet, mivel belesüt a nap, de a lényeg a lényeg, hogy nem a rikácsoló mobilomra ébredek. Na már most ezzel a képpel több gond is akad: reggel 8-ra járok dolgozni, úgyhogy a hatos ébredésemkor még a nap is alszik, ám ha mégsem tenne így, akkor is 2 méter magason fetrengek a galériámon, és a napsugaraknak esélyük sincs bejutni a földszinti lakásomba.   

Szóval, ez az álomkép teljesen életképtelen. A valóság valahogy úgy fest, hogy egy viszonylag szép álomból ver fel a telefonom és emiatt sikerült káromkodnom, aztán rájöttem, hogy még a földszinten is hagytam azt, úgyhogy csúszva-mászva leküzdöttem magam a lépcsőn és már kiáltottam volna egy jó erős kávéért. Nem!

Helyette jöhet az ébresztő citromos víz. Na már most, bárki is találta ki ezt a citromos víz mizériát, valamit tudott. Abban nem vagyok biztos, hogy felpörgeti az anyagcserét és tele van antioxidánssal, mint ahogy a női magazinok állítják, ám az tuti, hogyha meg kell innom egy egész citrom levét, a savanyúságtól tuti kipattannak a szemeim. Egyébként, pálinkás jó reggelt a kedves szomszédaimnak, kivétel az alkesz a másodikon, neki málnaszörpöset, mert épp leszokóban van. (Új év, új élet, ugye, mert az elmúlt három hónapjára nem emlékszik.) 

A jógamatracom kiterült a nappaliba, én meg rajta, aztán becsuktam a szemem és próbáltam elengedni magam. Nem szabad semmire sem gondolni. Arra sem szabad gondolni, hogy nem szabad gondolni semmire. És arra sem szabad gondolni, hogy… na jó, ennek így nincs értelme.

Egy bárány, két bárány… Nem. Nem elaludni kellene most, hanem relaxálni. Elérni az alfa állapotot, hogy körül öleljen a fény és a szeretet, ahogy anno a jógaoktatóm is mondta. Bár részemről ezt az állapotot inkább karácsonynak hívják és akkor üt be, amikor a bejglire egy kis házi Bailey’s csúszik emelt alkoholtartalommal. Na, akkor aztán vannak fények és mindenkit biztosítok a szeretetemről is. (Még azokat is, akik nem vágynak rá.)

Mély levegő. Ommm. Mély levegő. Csend. Mély levegő. Most. Igen, érzem, hogy kezdem átadni magam a meditációnak. És pontosan ebben a pillanatban 7:00-t ütött az óra. A jobb oldali szomszédom megnyitotta a zuhanyzócsapot, a bácsi az udvaron beindította a fűnyírót, Morzsi az emeletről lerohant, a gazdája pedig szitkozódva utána.

Azt hiszem, a Nirvánának várnia kell egy másik reggelre… Namaste!

Ha van dolog, amit utálok, az a közösségi média. Persze-persze, én is fenn lógok állandóan az Instán meg a Facebookon, serényen pakolgatom a kis pinjeimet Pinterestre és igen-igen, lassan a Tinder-sztorijaimat is elkezdem megosztani. Ugyanakkor veszélyes is tud lenni a közösségi háló, mert könnyen belegabalyodhatunk és ki tudja, hogy ki húz ki majd belőle!? 

Van ez a jó/rossz (húzza alá mindenki a maga szerint megfelelőt) szokásom, hogy egy óra alatt bárkiről, kvázi bármi infót megtalálok az interneten. Egyrészt mert kíváncsi nő vagyok, másrészt meg némi firkász vér is csörgedezik az ereimben. Szóval, igen, számtalan barátnőt megkíméltem már a szíve összetörésétől, vagy lenyomoztam már olyan cégeket, akik le akartak volna húzni. És persze, néha-néha a kiszemeltjeimre is rá szoktam keresni. Ki nem?

Azonban nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet. Akár negatív, akár pozitív infó bukkan fel, mindennek megvan a maga helye és ideje, hogy kiderüljön – és ezeknek egyáltalán nem a közösségi médián kellene történni. És az a helyzet, hogy jól lebuktattam magam ma egy egyszerű kattintás segítségével.

Szóval, van ez a dolog, hogy Az Ügynök nem megy ki a fejemből. Beszéltünk azóta párszor, bár leginkább céges ügyekkel kapcsolatban, Facebookon is ismerősök lettünk, csak ő okosabbnak tűnik, mint én, mivel szinte semmit sem oszt meg az oldalon. Nem volt nehéz megtalálni őt Instagramon sem. Kevés kép, szimpatikus haverok, semmi csajos kép és akkor hirtelen betör a rémálom: lájkoltam egy fotóját. Pedig nem is követem. Mentségemre legyen, egy nagyon aranyos fotó. De most azért szeretném elásni magam a föld alá. (Vajon megmentene, ha így tennék?)

Persze, még mindig ott a lehetőség, hogy visszavonom, mintha mi sem történt volna, mintha az a kósza kis szív hopp hirtelen láthatatlanná vált volna, de annál azért én tökösebb csaj vagyok. Azt hiszem. Mindenesetre, ha keresnétek, éppen Kína felé ások egy járatot, mondjuk, úgy az elkövetkező 20 évben… 

Az a nagy helyzet, hogy a nagy romantikus álmok, mint egy dunyha, elterültek rajtam és hiába próbálok kivergődni a nehezedő súlyuk alól, mert szól az ébresztő, hogy “ezt benézted kisanyám”, mégis kérnék még 5 percet. Hogy lefordítsam, Az Ügynök után most valahogy mindenki hendikeppel indul, aki próbálkozna nálam. Ugyanakkor, a múltkor leírtak körülbelül már egy hónapja történtek és azóta se híre, se hamva James Bond barátunknak, tehát nincs mit tenni, elő kell húzni azt a bizonyos társkeresőt és végigolvasni a leveleket. 

Mikor létrehoztam a profilomat, igazából csak pár alapadatot adtam meg, felraktam életem fotóját és valahogy el is feledkeztem hosszabb leírást készíteni magamról. Emiatt, persze, többen is megdorgáltak. Úgyhogy első tanulság: ha valamiféle mazochizmusból társkeresőoldalak használatára adnád a fejedet, mindenképp írj bemutatkozó szöveget. Vagy ne. És ez máris segíteni fog a szelektálásban, de ne rohanjunk ennyire előre.

Gondoltam, egy-két nap telt el, pár üzenettel csak megbirkózom. Aztán megnyitottam az oldalt: 28 üzenet, 216 megtekintés. Ez hosszú estét jelent némi vörösborral és iróniával karöltve. 

“Szia.”
Minimalista, ez tetszik.

“Mi kitesszük itt szívünket-lelkünket, te meg még egy normális bemutatkozást sem írsz. Komolyan gondolod te ezt az egészet? Az itt lévő emberek hosszútávú kapcsolatokat keresnek, nem lehet máris titkolózással nyitni! És különben is ez annyira nagyképűség (…) Persze, nem rosszból mondom, azért megismernélek.”
Egy bekezdésen belül komolytalannak és nagyképűnek hívott. Tuti ő lesz a nagy Ő.

“Nem kertelek, megdöngetnélek.”
Nem.

“Egész szép lennél, de a szüleid vajon megtanítottak mosolyogni?” 
Igen.

“Lenne kedved meginni valamikor egy forrócsokit?”
Na, jó, lássátok, hogy nincs kőből a szívem, azért ez cuki. Bár sanszos, hogy a téli szezonból maradt sablon.

“Gabi vagyok, téged hogy hívnak?”
Megnézte vajon a profilomat? Költői kérdés, persze…

“Kicsit homályosan látok a fájdalomcsillapítóktól, de egész jól néz ki a kisasszony!”
Ezt. Nem. Lehet. Fokozni.

Ez csak a krémek krémje. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem írtak életképes egyedek. És abszolút végigolvasok mindenkit, megnézem az adatlapjukat, egyáltalán nem egósimogatást várok. Már most látom, hogy lesz is olyan, akinek válaszolni fogok (nem, még mindig nem a letolós pasinak…), de valahogy érzem, hogy nem ez a módszer lesz az, ami be fog válni nálam. Jobb is lesz bezárni az internetet, még mielőtt újabb gyöngyszemre akadnék…